Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Józsa Márton: Ha kedd, akkor "homszem"
JÓZSA MÁRTON: HA KEDD, AKKOR „HOMSZEM’ 25 léteinken. Gyorsan kialakult együttléteink létszáma is. Nagyon ritkán megtörtént, hogy csak ketten-hárman voltunk, de általában öt-hat főből állt közösségünk. Nagy ünnepek előtt, vagy egyéb, az egyházmegyét, a közegyházat vagy éppen hazánkat érintő fontos alkalmak keddi napjain, szinte fél egyházmegyénk lelkészeire, 10—-12 részvevőre számíthattunk. Homiletikai munkánk igazi összmunka volt. Vezérfonalunk az egyház által kiadott textusgyűjtemény volt, és mivel hetente összejöttünk, előkészületeink is csak az előttünk levő vasárnapra szóltak. Több textust csak a nagyünnepek tövében dolgoztunk fel. Kezdetben volt úgy, hogy egyik-másikunkat felkértük, hogy hozzon a homiletikaira már otthon elkészített igehirdetést, később úgy láttuk jobbnak, ha mindenki összegyűjti otthon a textushoz vágó anyagát és azt adja közre. Ez volt a célravezetőbb megoldás, mivel különböző paplakokon nagyon különböző volt a homiletikai anyag meny- nyisége és színvonala. Egyik-másik helyen legfennebb egyházunk kiadványai voltak meg, míg másutt már jelentős, főleg német szakirodalom is összegyűlt. Együttléteink szintjét növelte, hogy mindig akadt köztünk olyan, aki jól bírta a német nyelvet és a szívében is volt annyi felelősség, hogy hétről hétre lefordítsa nekünk az egzegéziseket és kommentárokat. Ezután következett az alapige mondanivalójának megkeresése. A homiletikai közösség minden tagja kivette ebből a részét. Természetesen voltak, akik fürgébben és mások, kik nehézkesebben hordták össze az építőanyagot. De olyanok nem voltak, akik csak prímások, mások sem, akik csak hallgatóság akartak lenni. Most, amikor évtizedek múlva összegezem három évtized közösségi homiletikai munkáját, megindultan húzom alá az írásból: (János, 1,14) „Az ige testté lett és közöttünk lakott!”, mert ahol Jézust hirdetik, ott mindig ez történik. Csak Jézusért történhetett meg az, hogy ennyi ember ilyen sok időn keresztül ragaszkodott ahhoz, hogy az igében lakozó Jézus üzenetét a hét egy napján társaival együtt megkeresse. Csak Jézusért történhetett meg az, hogy üresen senki sem ment haza. Volt, amikor az igehirdetés vázlata is kezdett kialakulni. Volt, amikor csak a prédikáció egyetlen mondata, a „scopusa”, témája állt össze egy rövid, de döntő mondatban. Volt, amikor a megbeszélés sodrása közelebb vitt bennünket egymáshoz, de úgy is volt, hogy ez a sodrás eltávolított minket egymástól. Volt, amikor sajnálkozva fedeztük fel egymás „vesszőparipáját”, de legtöbbször mégis az történt, hogy amikor az egyikünk kedve és ereje lehanyatlott, az ŰR a másikon keresztül juttatta el az erőt és a kedvet a szolgálatra. A régóta szolgáló lelkészek tudják, hogy azokhoz a textusokhoz, melyek alapján sokszor prédikálunk, már automatikusan csak a saját régi értelmezésünk társul. A homiletikai közösség egyik legnagyobb áldása, hogy míg az én gondolkodásom csak a megszokott, lemezszerű utakon jár, a másiknak új és friss látása kizökkent és a begyepesedett ösvény helyett egy új és látásokban gazdag úton indít el. Csak Jézusnak tulajdoníthattuk azt a tényt, hogy homiletikai közösségünk az évtizedek folyamán sohasem bomlott fel. Pedig a hetenkénti együttlétein- ken jól megismertük egymást, és rájöttünk arra, hogy rendkívül sok vérmérsékleti és gondolkodásbeli tekintetben különbözünk egymástól. Beletekinthettünk egymás gyülekezeti és családi körülményeibe. De vállaltuk is egymást úgy, ahogy voltunk.
