Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - ifj. Cserháti Sándor: Én, Te (és) a Közösség
IFJ. CSERHÁTI SÁNDOR: ÉN, TE (ÉS) A KÖZÖSSÉG 23 megőrzött isteni képesség, tulajdonság, hanem az embernek az Istennel való szembesülésre, dialógusra, közösségre teremtett volta; az, hogy az ember megszólítható, személy, Te lehet Isten és az embertársa számára. Etikusan élni mindenekelőtt azt jelenti, hogy az életemet tudatosan „viszonyban”, a Te-re való nyitottságban, a Te-vel való dialógusban élem. Ha a létemet csak magamra vonatkoztatom — és hát ezt tesszük minduntalan —, akkor megtagadom Istent, az embertársamat és végső soron magamat, emberségemet. A jézusi kettős parancsolatban, de az egész Jézus-eseményben az Istenhez és az embertárshoz fűző viszony legszorosabb kapcsolata tárul fel. A kettő nem mosódik össze — ez Istent újra csak a szeretet személytelen ideájává degradálná. De nyilvánvalóvá válik, hogy a „megszólított élet”, a „felelet” tartalma a másikért, a másik Te-ért megélt és hordozott felelősség: „Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt 25,40). Amikor Isten a szavával partnerévé, páratlan értékű teremtménnyé, személlyé tesz, felnyitja a szemem a másik Te, a felebarát páratlan értékére. A felebarátéra, akinek végtelen jelentősége nem értékeiben, tehetségében, tulajdonságaiban — azaz „hasznában” — rejlik, még csak nem is abban, hogy társam lehet valamely cél érdekében, hanem abban, hogy van, hogy „itt van”; cél önmagában; személy-létem másik pólusa. A spekulatív vallások, az idealista filozófia, a miszticizmus az „uniót”, az istenivel való egyesülést keresi. A zsidó-keresztény lét kulcsszava ezzel szemben a „communio”, közösség. A hívő ember nemcsak keresi, kívánja a közösséget, hanem vallja, hogy az ember csak közösségben, a másik Te-vel való találkozásban az, aki. Közösségben lenni nem az egyén létének egy mozzanata, hanem a hiteles emberi élet alaphelyzete. Az individuum páratlan érték, hiszen személy, de ha tiszteletéből „izmus” válik, ha önmagában tekintjük, épp azt a forrást apasztjuk el, amely életre táplálja. Ám épp ilyen zsákutca, ha a közösséget idealizáljuk. A közösség, a találkozás, az együtt-lét mindig konkrét, mindig aktuális. Ha a személyes fölé nő, ha elveszti közvetlenségét, ha elvvé válik, akkor előbb-utóbb a személy életére tör; élettelen vázzá, embertelen ideológiává válik. Ez természetesen nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy felelősségem csupán a személyes életem körére, saját viszonyaimnak szól. Ä teremtő Te összeköt azokkal is, akik kívül esnek életem, találkozásaim határain. Társammá teszi mindazokat, akiket közel és távol szavával életre, azaz közösségre hív. JEGYZETEK 1 Európa Könyvkiadó, Budapest 1991 2 Barth késői műve: Ember és embertárs például magyarul is hozzáférhető. Európa, Budapest 1990 3 M. Buber i. m. 23. o. 4 1. uo. 9—11. o. 5 1. Emil Brunner egyik legjelentősebb művét: Truth as Encounter (Wahrheit als Begegnung). Westminster Press, Philadelphia 1964
