Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - ifj. Cserháti Sándor: Én, Te (és) a Közösség
22 IFJ. CSERHÁTI SÁNDOR: ÉN, TE (ÉS) A KÖZÖSSÉG Az isteni abszolutum nem tűri a konkrét — tehát szükségképpen relatív és általában antropomorf — jegyeket; érthető, hogy lassan személytelenné, arctalanná, elv-szerűvé válik. Ennek fényében különösen szembetűnő, hogy a bibliai istenkép éppen Ézsaiás könyvének második felében — amely szakaszt egyébként a vallástudomány az ószövetségi hit legtisztább megnyilvánulásának tekinti — válik a legmegejtőbb módon személyessé. Mintha Izrael hitében nagyszerűen megférne Isten abszolút volta azzal, hogy cselekszik, hogy meggondolja magát, hogy megszólít és megszólítható, hogy valaki, hogy Te. Aki a — könnyen személytelenné váló — népében is Jákobot szereti; akinek mintha legnagyobb gondja épp a „viszony” volna: „...féltőn szerető Isten vagyok” (2Móz 20,5). Kétségtelenül megfigyelhető valamiféle fejlődés Izrael hitében, de ez inkább tartalmi gazdagodás. Mintha a találkozások — a történet és a prófétai ige — nyomán Izrael egyre jobban megismerné Istenét, s eközben Jahve alakja nemhogy veszít karakteréből; egyre személyesebbé válik. Sőt, ha az ismeret mégis csődöt mond — hisz Jahve valóban rejtőzködő Isten —, akkor épp ez az egy marad: Ö az, aki megszólítható, segítségül hívható. Kicsit filozofikusan azt mondhatjuk tehát, hogy Buber perszonalizmusa — vagy inkább „interperszonalizmusa” személyek közötti kapcsolatokról szóló tanítása — ontológiai mélységű. Az egymás közti Én—Te kapcsolatokban az ősi viszony, a teremtő Te és az Én viszonyának visszfényét fedezi fel. Ebből a mélységből hív újra vissza a mindennapokba, hogy fedezzük fel a találkozások, a Te csodáját, mert abban létünk értelme tárul fel. A buberi valóságmodell az Újszövetség fényében sem veszti el erejét. Keresztény szemmel a Jézus-esemény az ószövetségi Én—Te dialógus betetőzése. Isten, aki szólt és cselekedett a történelemben, most megjelenik a történelemben. A teremtő Te az Emberfiában közénk lép. A történeti kinyilatkoztatás — mondja Brunner — valóban botrány és bolondság az immanens (önmagából táplálkozó) emberi gondolkodás számára. A materializmus a maga egészében elveti, az idealizmus a legjobb esetben is szimbolikusnak, eszmeinek tekinti. Ha azonban a valóságot az Én—Te kapcsolat tükrében látjuk, akkor épp a Jézus-esemény lesz az ön- és valóságértelmezésünk kulcsa. Az igazságot hiába keresem a természetben vagy a szellememben. Az igazság keres engem; az igazságnak jönnie kell hozzám; az igazsággal szembesülnöm kell.5 Az igazság nem bölcsesség, nem ismeret; a konkrét, a valaki, az Emberfia — az igazság a találkozás Vele. Csak Benne, a szembesülésben értem meg magam, döbbenek rá, hogy egész létem azt jelenti: ö megszólított, hogy megszólított vagyok. Ezért egész életem, ahogy élek: felelet — tehát felelős vagyok. A hiteles emberi élet a felelős élet. E mondatban elválaszthatatlanul egybefonódik teológia, antropológia és etika. Az, hogy az életem válasz, felelet, már önmagában kifejezi: a „dolgok” nem velem kezdődnek. Nem rám vonatkozik Isten és a világ, hanem minden öreá. Rá, aki (mindig) kezdeményez; aki kezdetben szólt — így lett minden; aki engem is megszólított — ezért vagyok. És, ha így van, akkor magamat, az embert is csak benne, „vele szemben” érthetem, ismerhetem meg. A puszta önismeret csak önigazoláshoz vezet. Az embert önmagában vizsgálva, újra és újra visszajutok az alapvető talányhoz; a talányhoz, amely abból fakad, hogy az ember csak a teremtő Te-vei való viszonyában az, aki. Könnyen lehet, hogy itt rejlik a magyarázat az ember istenképűségének ősi problémájára. Az „imago Dei” nem valamely
