Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - ifj. Cserháti Sándor: Én, Te (és) a Közösség
IFJ. CSERHÁTI SÁNDOR: ÉN, TE (ÉS) A KÖZÖSSÉG 21 Az „Én—Te gondolat”, vagy más szóval „a lét dialogikus szemlélete” búvópatakként végighúzódik az egész európai szellemtörténeten, de határozott formában, konkrét valóság-modellként csak századunkban jelenik meg. A továbbiakban csak Buberre hivatkozom, de meg kell jegyezni, hogy nagyjából egy időben az övéivel nagyon rokon gondolatokat fogalmaz meg Franz Rosenzweig és Ferdinand Ebner. A buberi szemlélet keresztény interpretációit illetően is hasonlóképpen kívánok eljárni. A barthi fordulat teológusai közül alig akad, akire ne gyakorolt volna mély hatást az „Én—Te gondolat”.2 Az egyszerűség kedvéért azonban csak Emil Brun- nerra utalok, hiszen az ő életművében válik a dialogikus szemlélet a keresztény teológia alapmotívumává. Nem hiszem, hogy lenne olvasó, akit ne érintene meg Buber műve. A líraian tömör mondatok mögött olyan világ sejlik fel, amely egyszerre ismerős, mégis ismeretlen. Valami, ami — tudjuk, érezzük jól — a miénk, mégis hiányzik. Itt van, hiszen személyes kapcsolatok szövik át meg át életünket, mégis hiányzik, mert nem éljük át, nem értékeljük azokat méltóan. Birtokolni akarunk, megismerni és használni, és nem találkozni, átélni a másik Te-vel való szembesülés varázsát. Kevésnek tartjuk egymást, mert nem látjuk igazán egymást. Kincs van a kezünkben, amelyet újra és újra eldobunk. Mégis hiányzik; ez az, ami hiányzik — döbbent rá Buber. Nem hagy tehát érintetlenül a könyv. Talán újra érzékeny leszek a találkozásokra; felismerem a másik Te értékét, figyelek s vigyázok rá, nehogy újra puszta tárgyammá tegyem. De életem (továbbra is) a tárgyi világé, ahol célok vannak és eszközök, tudás és teljesítmény; ahol élni, megélni kell. Ahol tudomásul kell vennem: a találkozás varázsa csak ünnep, ritka ajándék. Buber lényegi mondandója annyira képtelen, hogy könnyen észre sem veszem. Az Én—Te viszony nem ritka ajándék, hanem a valóság értelme. Nem egy, a világképünkben még értelmezendő jelenség, hanem maga az az „esemény”, amelyben a Valóság feltárul. „Kezdetben van a viszony.”3 A dolgok arkhéja, eredője és egyben lényege nem az anyag és nem is a szellem, hanem a viszony; a Te és a benne feltáruló Én találkozása. A filozófiai gondolkodás két meghatározó valóság-modelljével, a materializmussal és az idealizmussal szemben kínál Buber egy harmadikat. Ez azonban már óhatatlanul, lényegénél fogva teológia. Nem önmagát valósítja meg az anyag; nem önmagát keresi a szellem (s lám, mindkét eszmében végül is az ember maga diktál), hanem az örök Te keres s szólít meg Téged és Engem. És ez az élet. Ezért találkozhatok a Fával és Veled, s a Fán és Rajtad keresztül megint csak Vele.4 Mindez első hallásra még lehetne egy sajátos panteizmus, a hátsó ajtón visszacsempészett idealizmus is. Ám találkozni általában nem, csak konkrétan lehet. A találkozás mindig esemény, aktualitás; a Te mindig tartalom, karakter. Mindig Valaki. Az örök Te nem elv — mondjuk a „találkozás elve” —, nem is a sok Te összessége; maga is konkrét, karakter, Valaki; a teremtő Te, akiben Én megszülethetek. Buber „filozófiája” elválaszthatatlan a maga zsidó hitétől. Sőt, a kapcsolat kölcsönös. Buber műve nyomán az ószövetségi hit egy olyan vonása rajzolódik ki élesen, amely egyébként — különösen a keresztény gondolkodásban — könnyen háttérbe szorul. Ez a vonás pedig a személyes, ha lehet így fogalmazni: a radikálisan személyes Isten képe. Ennek jelentősége a modern valláselmélet egyik központi tételének hátterén válik világossá. A vallások istenképének fejlődése — véli a vallásfilozófia — a konkrét, személyes istenektől az egyes karaktereket magában feloldó szellemi istenség felé tart,
