Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Cserháti Sándor: Jézus népének közösségében
12 CSERHÁTI SÁNDOR: JÉZUS NÉPÉNEK KÖZÖSSÉGÉBEN A gyülekezet megújulásra szoruló közösség Minden önáltatást félretéve, lbe kell látnunk, hogy nem könnyű belépni a gyülekezet közösségébe, de nem könnyű abban megmaradni sem. S ebben nemcsak a minden ember szíve mélyén élő „rugódozás” Istennel szemben játszik szerepet. Sem az egyház múltja, sem a jelen állapota nem vall kimagasló erkölcsiségű emberek közösségére. Az igazán meglepő azonban az, hogy ez az egyház szent tavaszán, az első gyülekezetek idején sem volt másképp. Máté 18. fejezetének figyelmes elolvasása erről győzhet meg minket. Minden egyes szakasza a gyülekezeti élet valamilyen eltorzulása ellen küzd. Nemcsak a veszélyekre hívja fel a figyelmet, nemcsak falra festi az ördögöt, hanem azt tetten is éri. A gyülekezet, az egyház emberi közösség is, s ezért érvényesek reá a szociológia, a szociálpszichológia minden emberi közösségre érvényes megállapításai. Mi ennél többet is mondhatunk: ebben a közösségben is érvényesül a bűn félelmetes hatalma. A bűn itt Mátéra jellemző módon mint „adósság” jelenik meg, s ez több mint hasonlat. Mert a bűn nemcsak tettle- gességben nyilvánulhat meg, hanem abban is, hogy nem adjuk meg sem Istennek, sem embernek azt, amivel neki tartozunk. Mindamellett az evangélista nem törődik bele lemondóan a gyülekezet gyarló állapotába, hanem Jézus szavával a gyógyulás útját is megmutatja. Mielőtt végigfutnék az egyes szakaszok mondanivalóján még egy, az egész fejezetre jellemző szempontra rá kell mutatnom. Az evangélista mindenütt „ad personam” beszél, vagyis azoknak a tennivalóját feszegeti, akikhez szól. A közösség megújulása a leggyakrabban ugyanis azon bukik meg, hogy az első lépés megtételét a másiktól várom, attól, akit a közösség tehertételének tartok. Azt hiszem, a mindig új közösséget kereső ámokfutás gyakran tapasztalható jelenségének ebben rejlik az igazi oka. Ide illik hát a gyakran elhangzó imádság mondata: „Uram, újítsd meg egyházadat, és kezdd rajtam!” Minden közösség nagy próbatétele a benne résztvevők „dominanciájának”, hatalmi helyzetének kialakulása. Az egyházi közösségek sem kivételek ez alól. Az egyik legjobban dokumentált evangéliumi hagyomány a tanítványok rangvitája. Ki a nagyobb? — vetélkednek egymással (Mt 18,1—5). Jézus egy kisgyermeket állít közéjük példának. Nem ártatlanságuk, hanem kicsiségük, másokra utaltságuk okán. Nem akarja kiölni tanítványaiból az ambíciót, de tudniuk kell, hogy Isten országában, Isten munkájában az viszi sokra, aki nem tartja nagyra magát, aki kész elfogadni minden segítséget Istentől és embertársaitól. Hogy megvan-e bennünk a kellő alázat, annak próbatétele a gyermekhez való viszonyunk (5. v.). A gyülekezetben is elkerülhetetlen a rétegződés; polarizálja tagjait akár a vagyoni helyzet, akár műveltségbeli vagy a hit érettségében megmutatkozó különbség. Minden közösség hajlamos arra, hogy a valamiben kitűnő tagjait nagyobb megbecsülésben részesítse. Jézus szerint azonban az ő népében a „leggyengébb láncszemre” kell leginkább tekintettel lenni. Jaj annak, aki valakit közülük „megbotránkoztat”. A „megbotránkoztatás” több mint erkölcsi felháborodást okozni. Aki ezt teszi, a hit útján állít csapdát a másiknak. Ha valami bűn, akkor ez az, hiszen embertársam örökkévaló sorsát befolyásolom vele (18,6—9). Ne feledjük, Isten angyalai révén megkülönböztető figyelemben részesíti „a kicsinyeket”. (10. v.). Akkor sem írhatom le őket, ha
