Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Cserháti Sándor: Jézus népének közösségében
CSERHÁTI SÁNDOR: JÉZUS NÉPÉNEK KÖZÖSSÉGÉBEN 11 aki a kortárs keresztényeknek akar útbaigazítást adni, de természetesen nem a maga bölcsességére támaszkodva, hanem Jézus szándékát követve, úgy, ahogy azt a Róla szóló tradíció közvetíti számára. Jézus népének életeleme a gyülekezet közössége Meglépő, hogy az evangélista ebben a közösség kérdéseit feszegető fejezetben egyetlen szóval sem buzdítja hallgatóit, illetve olvasóit a gyülekezet életében való részvételre. Ezt a tényt bízvást tekinthetjük „argumentatio a silentio”- nak. Hallgat arról, ami egy Jézushoz tartozó számára a legtermészetesebb. Mintha a hit által megújult ember ösztöneibe lenne vésve az együvé tartozás tudata keresztény testvéreivel. Amint a halat sem kell tanítani arra, hogy maradjon a vízben, hiszen partra vetve nem élhet meg, úgy a keresztény embert sem kell a gyülekezetbe kényszeríteni, ha egészséges az életösztöne. Míg a zsidóságban legalább tíz nagykorú férfira volt szükség, hogy valahol zsinagóga jöhessen létre, addig a kereszténységben elegendő, ha egy településen vagy a környékén kettő vagy három akad olyan, aki „Jézus nevében” vagyis Jézus biztatására keresi egymást. Ott már gyülekezetről beszélhetünk, az egyház teljes értékű jelenlétéről, mert ígérete szerint Jézus is ott van közöttük — mondja ki az evangélista a 20. versben, pontosan a fejezet közepén, azaz a mátéi szerkesztési elvek szerint a leghangsúlyosabb helyen. (Lásd a „Miatyánk” helyzetét a Hegyi beszédben!) Legalább kettőre azonban szükség van. Egy szál magában, keresztény Robinsonként az ember életképtelen, bármilyen lobogó legyen is a hite. Azon egyszerű és megmásíthatatlan tény miatt, hogy a feltámadott Ür a keresztény testvér szolgálatán keresztül van jelen az életünkben és munkálkodik rajtunk. Megtörténhet, és meg is kell történnie, hogy Krisztus „bennünk él” (Gál 2,20), és egész lényünket áthatja (2Kor 4,12), de ez csak akkor történhet meg, ha ő „közöttünk van”, vagyis a gyülekezetben. A felvilágosodás nyomán, az individuum, a személyiség emancipálódása során, elsősorban protestáns területen, elterjedt az a balhit, hogy az őszinte és igazi vallásosságnak nincs szüksége az egyház gyámkodására. Az egyházzal tartott nyilvános kapcsolatból eredő hátrányok az elmúlt évtizedekben csak kedveztek ennek a folyamatnak. Igaz, a személyesség, az egyéni döntés és felelősségvállalás is hozzátartozik, mégpedig lényegéből fakadóan, a keresztény hithez. A névleges egyháztagság, az egyház tanításának megemésztetlen, meg nem küzdött elfogadása nem válik életet mentő, megtartó erővé, pedig milyen gyakori jelenség ez is! Az egyhazat Ura nem falanszternek, vagy éppen „Gulág”-nak szánta, amelyben az egyes hívő csupán egy szám az arc nélküli tömegben, hiszen Isten a sok milliárd ember között is felismer, sze- retete, elhívása, bocsánata és ígérete névre szóló. De mindebben nem magányos elmélkedésben, hanem az egyház közegében lehet része az egyes embernek. Ezért kell az Istent keresőnek keresnie a másikat és vállalnia vele a közösséget, mégha olykor ez a közösség nem is felel meg mindenben elvárásainak. Mert a tűzből kivett hasáb hamar kialszik.
