Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Cserháti Sándor: Jézus népének közösségében
CSERHÁTI SÁNDOR Jézus népének közösségében Máté evangéliumának 18. fejezete alapján Az evangélista szándéka Máté evangéliuma 18. fejezetének már az írói megformálása is tanulságos és sok mindent elárul az evangéliumok, de általában a Szentírás keletkezésének bonyolult folyamatáról. Mátéra jellemző, hogy Jézus igéit nem elhangzásuk sorrendjében, hanem egy-egy fontos téma köré csoportosítva építi bele az evangéliumba. A 18. fejezet egy-egy szakaszát kétségkívül a közösség szempontja kapcsolja össze. Mindegyik a „vita communis”, az együttélés valamelyik problémáját érinti, és arra nézve világít rá a jézusi megoldásra. De vajon melyik az a közösség, amely az evangélista szeme előtt lebeg, amikor a fejezet mondanivalóját megformálja? A 17. versben „gyülekezetnek” nevezi, majd a 20. versben arról a Jézus nevében összejövő „kettőről, háromról” szól, akik között Jézus is jelen van, téhát akiknek közösségében megvalósult a feltámadott Űr ígérete: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Mindez nem a húsvét előtti viszonyokat tükrözi, már nem a tizenkét tanítvány közösségét érinti, hanem feltételezi a húsvét utáni gyülekezetek létét. Mégpedig azoknak a túlnyomó részben egykori zsidókból verbuválódó keresztények közösségéét, amelyben maga az evangélista is otthon van, s akikért felelősséget érez. A legtöbb írásmagyarázó feltételezi, hogy az egykori Palesztina és Szíria határvidékén, a mai Libanon területén élő keresztény közösségekről lehet szó. A fejezetben visszatérő „testvér” (atyafi) elnevezés az ő szóhasználatukat tükrözi, a keresztény gyülekezet tagját illeti. Mivel pedig az evangélista elsősorban reájuk van tekintettel, Jézus igéit nem pontosan úgy idézi, ahogy azok elhangzottak. A fejezetben egybegyűj- tött mondások többsége megtalálható Márknál és Lukácsnál is (18,1—5; 18,6—9), némelyik az ún. „Beszéd-forrás”-ból való (18,12—14; 18,21—22), de olyan is van, amely a mátéi gyülekezetekben gondozott hagyományból származik (Mt 18,23—35: az adós szolga példázata), de az evangélista mindegyiket úgy formálja, úgy hegyezi ki, hogy azok az ő gyülekezeteinek közösségi problémáira vonatkozzanak. A legszembetűnőbb ez az elveszett juh példázatának esetében (Mt 18,12—14). Lukácsnál még azt világítja meg, hogy Jézus miért nem zárkózik el a vámszedők és bűnösök elől (Lk 15,1—7). Ezzel szemben Máténál a gyülekezet tagjainak felelősségét húzza alá minden egyes bűn útjára tévedt, gyülekezetből kiszakadt testvér iránt. Jézus feltámadása után ugyanis megváltozott a helyzet. Most már a megmentetteknek kell Jézus mentő szeretete eszközeivé lenniük. Az evangélista tehát nem elégszik meg a múlt krónikásának szerepével. Elsősorban lelkipásztornak tekinti magát,
