Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Buda Béla: A közösség gyógyító ereje
8 BUDA BÉLA: A KÖZÖSSÉG GYÖGYlTÖ EREJE A terápiás közösségben ez sikerülhet, a személyzet nagy munkája, folyamatos törődése nyomán. Drogfüggőségben szenvedők vagy már nagyon előrehaladott függőségi állapotban lévő alkoholisták általában csak huzamos terápiás életközösségben képesek visszatalálni a társadalomba, ezek afféle életforma-műhelyek, ahol a mindennapi közös munka, az életfeltételek együttes megteremtése is segíti a visszatérést a természetes közösségi részvételhez. Súlyos elmebetegek, pl. szkizofrének ún. lakóközösségben tudnak a társadalomba visszakapcsolódni, a lakóközösségben van mód a szükséges ellenőrzés és gyógykezelés folytatására is, ha kell. Sokféle átmeneti intézmény nyújt deviánsoknak és betegeknek védelmet, közösséget, pl. védett munkahely, védett szállás, nappali és éjszakai szanatórium, átmeneti otthon, klub stb. Az elmúlt kb. 50 évben nyilvánvalóvá vált, hogy a terápiás intézmények Óhatatlanul is tovább gyengítik a természetes közösségi viszonyokat azzal, hogy a gyógyítás vagy rehabilitáció céljából a betegeket kiemelik saját környezetükből. Már a századforduló idején felismerték, hogy az elmekórházakban ápoltak tüneteinek, pl. elbutulásának egyik fő tényezője a művi környezet szociális ingerszegénysége. Ezt is voltak hivatottak megszüntetni a csoportmódszerek, a terápiás közösség vagy az ellátás új, aktív pszichológiai formái. A valós környezet azonban sok szempontból nehezen pótolható, különösen a visszakerülés nehéz, hiszen az ápoltakat többnyire megkülönböztetések, előítéletek is érik, a társadalom gyakran nem eléggé elfogadó és segítő velük szemben. Éppen ezért a legújabb irányzat az, hogy a beteget, bajban lévőt nem emelik ki a környezetéből, pl. családjából, szomszédsági viszonyaiból, hanem ott próbálják visszaintegrálni a lehetséges kapcsolatokba. Van már olyan elmegyógyászati ellátásmód, amikor a lakóhelyi közösség bizonyos tisztségviselőit (önkormányzati embereket, védőnőket, lelkészeket, egyházi aktivistákat, körzeti orvosokat, rendőröket) kérik meg, hogy tartsanak és terápiásán építsenek ki kapcsolatokat pl. idült elmebetegekkel, leépülőben lévő magányos idősekkel, testi és lelki fogyatékosokkal. Szakember csak nagy baj esetén megy ki a helyszínre, egészen meglepő, hogy a helyben lévő segítő hálózat milyen komoly konfliktusok, krízisek esetén is hatékony tud lenni. önkéntes segítő csoportok gyakran éppen azáltal tudnak nagyon hatékonyak lenni, hogy kiegészítik és megerősítik a természetes közösségi hálózatokat. Közvetítenek a rokonsághoz, újra visszavezetik az izolálódó embert régi csoportjaihoz, vagy új ismerősi körökbe kapcsolják be. Az önkéntes, szervezett segítés legfőbb motivációja a vallás, és a legtöbb önkéntes segítő szervezet általában egyházak keretében alakul ki, sokszor az egyházak nyújtják a munkafeltételeket, az infrastruktúrát. Így az egyházi közösségekbe történő visszacsatolás is komoly eszköz, bár éppen a vallásos segítő szervezetek szoktak a legóvatosabban élni ezzel az eszközzel; el akarják kerülni az „árukapcsolás” látszatát is, az önkéntes segítés nem térítés. Az aktív vallásosság kisugárzó morális ereje azonban gyakran maga is a vallás felé fordítja azok figyelmét, akik a segítségre rászorulnak. Igen érdekes és fontos közösségi reintegrációs forma az önsegítő csoport. Ma a nyugati világban ez szinte társadalmi mozgalom, és ez egyre terjed nálunk is. A legkülönbözőbb problémákban szenvedők, betegek, fogyatékosok megkeresik egymást, csoportokat alkotnak, rendszeresen összejönnek, saját kezükbe veszik az őket nyomasztó életprobléma kezelését, egymásnak próbálnak támogatást, segítséget nyújtani. Ez különös közösség, hiszen a közös
