Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Zay László: "És színész benne minden férfi és nő"
ZAY LÁSZLÓ „És színész benne minden férfi és nő” Tükre a művészet. .. Minek is? Az életnek, a valóságnak (az igazságnak is?), az embernek, önmagunknak — közhely ez, szinte röstellem is, ha írom. De három szó jár egyre a fejemben, amíg most töprengek: „Tükör által, homályosan”. Ez nem csak töredékes idézet az Üjtestamentómból, hanem egy műalkotás címe is. Ingmar Bergman Trilógiájának első része viseli e nevet. Megkísért, hogy hosszabban emlékezzek és emlékeztessek e filmre, kivált e hasábokon, hiszen hit és hittelenség vívódásáról szól, vagy erről is, mert minél többször gondolkodom el rajta, annál gazdagabb tartalmúnak tűnik föl nekem. Nem állhatom meg, hogy legalább ne jelezzem: látni és átélni lehet e film révén a halálos kórral sújtott ember vergődését és életösztönének rugó- dozását, a gyermekét elveszítő szülő menekedését a közönybe vagy ennek látszatába, gyógyír keresését elviselhetetlen fájdalmakra, a tehetetlen férj fásultságát és az orvosét, mert nem tud segíteni, s bizony még sok minden más érzést, gondolatot föllelhetni e műben, nemcsak alkotójának szándéka szerint vagy önkéntelenül, hanem a műélvező beleérzése által is. Ez utóbbira visszatérek még, mert elmondandómnak része. De Bergman műve, s a címéül kölcsönzött bibliai mondás másért jutott eszembe. A művészetről gondolkodva, s kivált oly megjelenítő művészetekről mint a színjáték, a film vagy a tánc, kezdőpontul kínálkozik a „tükör által, homályosan’' szólás. Nem bonyolódom bele a művészet tükör-voltának mérlegelésébe, mert ez szinte már közhely, ám nemcsak ezért tartható kompromittáltnak. Inkább arról szólok, hogy mennyire is homályos a művek tükre. Feledkezzünk meg az álművészetről, a giccsről, amely amúgysem homályos, hanem éppenséggel fényes(kedő), ragyogó vagy ragyogást hazudó; még az általa előcsalogatott könnycseppek is élénk szivárványszínekben csillognak . . . Azt is inkább csak megemlítem, hogy mindaz, amit látunk és élünk, vagyis amit valóságnak mondunk, talán csak megjelenítése a valóságnak, mintegy a ruhája (vagy álruhája). A műalkotások amúgyis ennek a tükrözései, méghozzá eleve többszörösen. Először is: egyetlen mű sem befejezett önmagában, mert a művésznek mintegy alkotótársa a befogadó, benne lesz teljessé — ha lesz — a mű. Különféleképpen. S ez gondolataink második rétege: van olyan művészet, amely közvetlen(ebb) kapcsolatban áll befogadójával, amelynek alkotója s befogadója szemtől szemben van egymással, mintegy beszélgetnek. Ilyen az irodalom, a költészet, a festészet, a szobrászat. Ezekben a műveket maga a művész „állítja elő” (még ha a szobrot műhely önti is ki), s a műélvező is közvetlenül fogadja be (vagy nem) a művet magát. Aki drámát ír,
