Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Zay László: "És színész benne minden férfi és nő"
26 ZAY LÁSZLÓ: „ÉS SZÜLÉSZ BENNE MINDEN FÉRFI ÉS Nö” számíthat olvasmányélményre is, de a mű teljes életének elengedhetetlen része a megjelenítés, az előadás. Ebben pedig rendezőnek, színésznek, sőt: a díszlet- és jelmeztervezőnek ugyancsak alkotó része van, még ha az előadott mű meghatározza is tevékenységüket. A színielőadáson azonban eleven színész néz szembe eleven nézővel, hallgatóval. A film kapcsolata a nézővel bonyolultabb. Az előadáson nincs jelen sem író, sem rendező, sem színész (elenyésző kivételtől eltekintve). Egy teremben (televíziónézéskor szobában) foglal helyet az, akihez szól a mű, s az gépi közvetítéssel jut el hozzá. E mű-közléskor ráadásul a színésznek rendszerint nagyon másodlagos a „szerepe”: a szüzsé megjelenítéséhez a rendező utasításait teljesíti, olykor anélkül, hogy valamelyest is látná az egészet s fogalma lenne arról, hogyan hat majd az ő játéka. Van-e egyáltalán személyes közlendője a filmszínésznek? Ezt ugyan a színházi szerep alakítása esetén is meg lehet kérdezni. Természetesen lehet aggályoskodni: olykor a film nem is nagyon tér el (hatástörekvései tekintetében) a színjátéktól. A bevezetőben idézett Bergman-film — akárcsak e művész többi alkotása — jószerivel színházi jellegűnek nevezhető, jelenetei mintegy szabadtéri színpad képei, s a plánok váltakoztatása is hasonlítható ahhoz, ahogyan a színházi néző az egész színpadot látja vagy egy-egy részére „szűkít”, netán kis távcsövével egyik vagy másik színészre, arcára, mozdulatára összpontosítja figyelmét. Hivatkozni lehetne azokra a filmekre is, amelyek az úgynevezett hollywoodi módszerrel jönnek létre, főként a sztárokra számító művekre. De ha ezeket hozzámérjük az „igazi” filmekhez, amelyeknek lételeme a látvány, akkor érzékelhető a különbség — a színészi alakítás tekintetében is. Elgondolkodtató példa e tekintetben — többek között — Jancsó Miklós munkamódszere, hiszen az ő színészei gyakran csak éppen az akkor forgatott jelenetről tudnak és nekik szinte fogalmuk sincsen arról, hogyan illik majd bele játékuk az egészbe, mit mond majd a nézőnek. Míg a hollywoodias filmekben a sztárok határozzák meg a figurát, Jancsó és mások műveiben a színész szinte „gépiesen” adja elő, amit a rendező rábíz. Természetes, hogy a színészi munkát mindig meghatározza a mű, amelyet előad. Ez így van a személyesebb előadásoknál, mint a monodrámák vagy szavaló-, versmondóestek, egy-egy prózai vagy költői mű tolmácsolása. Ha az előadás tárgya remekmű, a színész dolga egyszersmind könnyebb és nehezebb is. Könnyebb, mert nyilván szívesebben ad elő jót vagy kiválót, mint közepeset, rosszról nem is szólva (s e tekintetben majdnem mindegy, hogy maga a színész közepes művész-e, vagy ennél netán sokkal jobb), s nehezebb is, mert nagyobb a felelőssége, elkötelezőbb erejű a közlendő maga. A rendező természetesen korlátozhatja saját részét az előadásban, noha még akkor is ő határozza meg a mű felfogását vagy értelmezését, az előadás módszereit, ha — mert ilyen rendező is van — szívesen él a színész invencióival. Itt kell megemlítenem, hogy van csak ösztönös színész, van, aki ráhagyatkozik a rendezőre anélkül, hogy saját közlendője volna, ám van na- gyonis tudatos, esetleg sokoldalúan művelt színész is, akinek van (vagy lehagyatkozik a rendezőre, anélkül, hogy saját közlendője volna, ám van na- hogy egyre gyakrabban rendeznek maguk a színészek (s tudnivaló, hogy van színész, aki maga is drámaíró). Csak futólagos említést érdemel, hogy előfordul színészi „játék” is, amikor egymást „szórakoztatják” vagy ugratják a színészek, kivált a „darabtemetéskor”, vagyis egy széria utolsó előadásán, vagy
