Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Buda Béla: A közösség gyógyító ereje
6 BUDA BÉLA: A KÖZÖSSÉG GYÓGYlTÖ EREJE A súlyos lelki beteg általában már gyermekkori fejlődésében kívül reked a különféle emberi közösségeken, és többnyire csak addig marad egyensúlyban, amíg a család közege védi. A neurózis kommunikációs és kapcsolati zavarok, gátlások miatt nehezíti a beilleszkedést, rontja a megfelelő pártalálás esélyeit, és a kialakuló kudarckerülés folytán a személyiség maga vonja ki magát lehetséges közösségeiből. A betegség a közösségi élet fizikai feltételeit zavarja meg, az öreg ember pedig nemcsak képességeit veszíti el, hanem fokozatosan eltávoznak körülötte régi közösségi társai is, és így mindinkább magára marad. Krízis, veszteség (pl. családi haláleset) vagy konfliktus esetén is gyakran keletkezik „légritka tér” az ember körül közösségei szempontjából, sokan elfordulnak tőle, ő maga is hajlamos a visszahúzódásra. E néhány példából látható, hogy a személyiség számára az az előnyös, ha minél nagyobb és minél több rétegű az embert körülvevő közösségek hálója és minél intenzívebbek a kommunikációs kapcsolatok és az érzelmi viszonylatok. Aki csak egy közösségben él, nagyon könnyen izolálódik, ha abból kiszakad vagy azzal megromlik a viszonya. Aki nem szervesen ágyazódik be legalább egy-két közösségbe, az nagyobb valószínűséggel marad magára a bajban. Ugyanakkor a jó közösségek igen nagy segítséget tudnak nyújtani a betegeknek vagy krízisben lévőknek. Nem hagyják magára, utána mennek, segítenek. Sok kutatás mutatja ezt, szoros vallási közösségekben, mint pl. az amerikai Hutteriták között a lelki betegségek lefolyása könnyebb és gyorsabb, mert a közösség szinte felzárkózik a beteg körül, vigasztalja, támogatja. A jó rokonság is nagyon sok bajban tud segíteni. Gyakran a jó szomszédi viszonyok is elegendőek ahhoz, hogy az idős ember ne maradjon magára, hogy valami ételt, gondoskodást kapjon. Vizsgálatokból úgy tűnik, hogy a jó szó és a törődés sokszor a szolgáltatásoknál is több. A depresszió, a csüg- gedés nagy fenyegetés és veszély az emberi problémákban, és ez ellen képes hatni a közösség minden olyan formája, amely ilyenkor is felzárkózik és működik. Az öngyilkosság eseteiben pl. mindig a közösségekből való teljes kiszakadás állapota jön létre, és fordítva, az öngyilkosságtól nagy visszatartó erő valamilyen megértő és támogató közösség. Az öngyilkosság példája is mutatja, hogy a másokhoz való kapcsolódás fenntartó és szabályozó erő az ember számára. Éppen ezért a szakszerű és szervezett emberi segítés és gyógyítás minden válfajában alapvető eszköz valamiféle közösség helyreállítása a bajbajutott ember körül. Az öngyilkosság példájánál maradva: az önmaga elpusztításának szándékával vívódó ember általában annyira magára marad ezzel a bajával, hogy még annak a lehetőségnek is örül, ha névtelen lelki telefonos segélyszolgálatot hívhat fel. Sok embert már maga az átsegíthet ilyen öngyilkossági krízisen, ha ismeretlennel megbeszélheti gondját. Környezetében már rendszerint nincs olyan kapcsolata, akihez bizalommal merne fordulni. Amikor, a hetvenes évek elején, a lelki segélyszolgálatok telefonos formái megjelentek, még a szakemberek többsége is kételkedett, hogy van-e értelme ennek az „elidegenedett”, „felszínes” segítségnek. Azután az élet igazolta ezeket a szolgálatokat, amelyek már másutt régóta használatosak voltak. Különös paradoxon rejlik abban, hogy önmaguk megölésére elszánt, súlyos érzelmi feszültségben lévő emberek esetleg messzire elgyalogolnak egy nyilvános állomásig, vagy türelmesen várnak a szabad vonalra, csakhogy bajaikról ismeretlennel beszélhessenek. Ez is jól mutatja, amit szakemberek régen tudnak, hogy az öngyilkosságban nem a meghalás, hanem az elviselhetetlen léthelyzet megszüntetése a cél, és
