Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Bagdy Emőke: A "lélek kapui". A szavak mögötti jelentések
BAGDY EMŐKE. A „LÉLEK KAPUI” 21 taktusunkat, hangszínünket. A színész a színpadon képes mindezek akaratlagos kontrolljára, mert betanult sémákat használ fel. Saját, személyes életében azonban a „szerepszemélyiség” álarca mögül az ő érzelmi valósága is kibújik és ritkán képes „színészkedni”, ő sem tudja megjátszani magát. A jó színész viszont még a megjátszásban is spontán; a beleélő azonosulás érzelmi Örvényben hagyja, hogy a perszonifikált alak „önmaga dolgozzon benne”. A metanyelv soha nem képes hazudni, sőt leleplező, a szavak valódi jelentésének kifejezésre jutását szolgálja. A sokféle metanyelvi kifejezési forma közül emeljük ki az arckódot, a szem, a tekintet, a szemkontaktus üzenetközvetítő szerepét. A szem a kapcsolat irányító eszköze, érzelmi állapotok kifejező hordozója, a „lélek tükre”. Az emberi mikrokozmosz, amely a makrokozmosz pontos leképezése, a szem által tükrözve hordozza az emberben a transzcendest. Az átlényegülő, égre tekintő szem, amely az odafennvalókra irányul —, az extatikus-transzcen- dens „transzperszonális” élményállapot kifejezője (Stanislav Gróf, 1988).5 A realitástól elszakadó szellem (akár egészséges „csúcsélmény-állapotban”, akár a mentális betegségek, kóros állapotok következményeként) a szem, a tekintet útján fejezi ki a „jelenlét hiányát”, a betegségben pedig a kuszaságot, az intrapszichikus pokolkapu megnyitását és az embert elöntő káosz, sötétség, vergődéses állapotát. A hallucináló beteg tekintete a távolba réved, a „révület” fogalma is szorosan kapcsolódik a jellegzetesen megváltozott, zavaros, kaotikus, merev tekintethez, amelynek nincs személyes köze ahhoz, akire ránéz. A szem az emberi fejlődés kezdeteitől a legfontosabb lélek-kapu, közvetítő a kül- és belvilág között (horizontális valóságdimenzió), de tükrözője is a fölsőbb és az „alvilági” lelki szférák állapotának (vertikális transzperszonális és transzcendentális dimenzió). Világra nyíló szemünk a létezés kezdetén csak impresszionisztikus, ködös képet lát a külső valóságról. Két hónap alatt válik a rövidlátó és életlen formákat közvetítő szem alak- és formahű képet szállító „lélek-kapuvá”. S akárcsak a tapintható, fogó emberi kéz, a szem is letapogatja a látványt, „meg- ragadja-megfogja” azt, ami „kívül” van, hogy belsővé, sajáttá tehesse. Ahogy a száj befogadja a táplálékot, lenyeli, inkorporálja, úgy a szem is bekebelez —, és éppen azt, amit a száj nem tud befogadni — a teljes élménykontextust — a Másik ember jelenléti összképét —, s így születik meg a helyzet érzelmi jelentésének élménye. A nézés műveletéből e jelentés alkot Ránézést, és a jelentős Másik mindenki mástól való különleges (gyors, éles, pontos) megkülönböztetését, kiválasztását. Ez így érvényes az anya felcserélhetetlenül biztos felismerésétől kezdve folytonosan. Az anyai szem — mint a kéz —• simogat, dédelget: a kéz és a szem tapint, nyújt valamit, pl. a „megnyugtatva lenni” örömét. S bár számtalan arckifejezést láthatunk egyazon arcon, s e különbségek megtanulása segíti a mások arcán tükröződő jelentések önkéntelen, tudattalan leolvasását, a fontos másik azonossága érvényes marad (konstancia). Mindannyian szüntelen változásban vagyunk fizikai megjelenésünk, ruházatunk, szerepeink, aktuális állapotaink szerint, mégis e változó megjelenést folyamatos és stabil jelentésként fogjuk fel. S ahogyan egykor csecsemőként anyánk öröm-sugárzó szemének fényében fürödve éltük át az öntudatlan zsigeri-boldogságot, a repeső öröm szárnyalását s tudtuk magunkat szépnek, jónak, szeretetre méltónak, úgy hordozza a Másik szeme min
