Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Fabiny Tamás: Új kezdetek – a feltámadás fájdalmai
FABINY TAMÁS: ÚJ KEZDETEK — A FELTÁMADÁS... 17 heverték mindenhol, hosszú, fárasztó építőmunka kellett, hogy kezdetét vegye. Arról pedig szó sem lehetett, hogy Isten népe ott folytassa, ahol a fogságba vitel előtt, a vallásszabadság megszűnése előtt voltak. Csak röviden utalok egy harmadik lehetséges párhuzamra. A fogság a zsidóság számára — minden szenvedéssel együtt — az eszmélődés időszaka volt, amikor újra öntudatra ébredtek, vallási irataikat — a Tórát és más könyveket — leírták és összegyűjtötték. A „magyar Sión” erre az eszmélődésre tulajdonképpen nem volt képes saját babiloni fogsága idején. Az egyházak rendszerváltozással kapcsolatos helyzetének elemzése azért is nehéz, mert aligha lehet meghatározni e változás kezdetét. Az ország életében ezt viszonylag könnyű megtenni: jelölhetjük mindezt — érzelmileg — a Nagy Imre-temetés napjával, vagy — jogilag — a Köztársaság kikiáltásával, vagy — s ez a döntő fordulat — a szabad választásokkal, az új, többpárti parlament és koalíciós kormány felállásával. Ez a három esemény egy éven belül zajlott le. Mi lehet ennek párhuzamosa a Magyarországi Evangélikus Egyházban? Egy püspök- vagy felügy elő választás? Az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnése? A korábbi törvénytelenségek felemásra sikerült rehabilitálása? Az Egyezmény érvénytelenítése még a Németh-kormány idejében? A Fasori Gimnázium újranyitása — jogilag még a Népköztársaság keretein belül? Egyházi vagy az egyházi élet peremén folyó egyesületi szerveződések? A zsinat összehívása? Nehéz a választ megtalálni, szinte minden iüőbeli meghatározási kísérlet ellen merülhetnek fel érvek. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a pártállam idején is folyt egyházi élet, sőt igen tiszteletreméltó példákat lehetne említeni lelkészek, világiak és gyülekezetek helytállására. A 70-es, 80-as évek fordulóján — bár a diakóniai teológia szinte kötelező ideológiájának „fénykora” volt ez — sok jel mutatott a megújulásra, pl. az ifjúsági munka újjáéledése vagy éppen a Diakonia folyóirat megalapítása. Tény az, hogy a változások nem mentek végig következetesen, az egyházban még — Csoóri Sándor szavával — „fáradt forradalom” sem zajlott. Nekünk nem volt meg a magunk Nagy Imre-temetése, érzelmileg nem élhet- tüK át igazán a változásokat, döcögve sikerültek a rehabilitációk, s nem került sor az egész egyházat megmozgató választásra. Mi a következménye mindennek? Az elmaradt katarzis. Ennek további következményeit pedig — jogi-üzleti kifejezéssel így lehetne meghatározni: az elmaradt haszon. Egyházi szempontból óriási felhajtóereje lehetett volna a rendszerváltozásnak, megbékélhettek volna a korábban szembenállók, s meg lehetett volna nyerni olyanokat, akik korábban — különféle okokból — nem tartoztak az egyházhoz. Ez sem valósult meg, így tapasztalhattuk meg az elmaradt tolongást. Mészöly Miklós és Esterházy Péter még arról beszélhetett — jóllehet elsősorban politikai összefüggésben —, hogy a damaszkuszi úton nagy a tolongás, ám tény, hogy a kezdeti fellendülés után legtöbb egyház tagsága egyáltalán nem nőtt drámaian. Ha az egyházi rendszerváltást nem tudjuk egy időponthoz kötni, maradnak a szubjektív elemek, az egyéni emlékezet hangulati összetevői. Talán akkor játszódott le az egyházban a rendszerváltás, amikor az Evangélikus Élet című hetilapban nem találtam egyetlen kényszeredett vagy lelkesen lihegő hivatkozást sem „egyházunk diakóniai teológiájára”. Vagy két másik élmény. Amikor újra indult — 1989 szeptemberében — a Fasori Gimnázium, a megnyitóünnepség előtt döbbenetesen társtalanul állt a már meg
