Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ Prohászka Lajos: A mai élet erkölcse Napjaink erkölcsi válságát gyakorta emlegetjük, okait keressük, hiszen lép- ten-nyomon beleütközünk ebbe a válságba, olyannyira, hogy tisztesség, becsület már-már kivételes ritkaságnak számít. Vádoljuk is ezért az elmúlt évtizedek pedagógiáját, szokásrendjét, ateizmusát. Aztán egyszer csak találkozunk egy könyvvel, melyet szerzője a második világháború közeledtekor írt, s amelyben a mai válsághelyzetet már diagnosztizálja. Próféta szólott volna? Korántsem. Ha mi most a végéről visz- szatekintünk fogvacogtató, iszonyú századunkra, látnunk kell, hogy a romlás csírái nemcsak a harmincas években, de már a „békebeli békében” is el voltak vetve, s a keserű gyümölcsök zöld állapotukban is sejttették hordozott mérgüket. Prohászka Lajos a pedagógia tanára volt a budapesti bölcsészkaron, s a Magyar Pedagógiai Társaság elnökeként tiltakozott a militarista nevelés ellen. Nevét azonban „A vándor és a bujdosó” c. kultúrfilozófiai műve tette ismertté, mely a korszak egyik legtöbbet vitatott, szellemtörténeti felfogású alkotása volt. Most, reprint kiadásban újra megjelent könyve valójában etikatörténet, ám a terjedelem és a mondanivaló erőteljes hangsúlyai a polgári erkölcs századaira esnek. Igazán magasrendű erkölcsiséget csupán a kereszténységben talál, mert az a szeretetet hozza be az etikába, meghaladva ezáltal mind a görög erényt, mind a római virtust, mind Szókratész daimonionját (egyénre szabott, saját lelkiismeret), mind Seneca és a sztoikusok bölcs lemondását. Ám állítja, hogy a keresztény erkölcs a maga teljes tisztaságában csak kevesek számára követhető (és csak a magánéletben); a középkori Európa népei csupán félelemből és parancsra fogadták el, de még így is jobb volt a cselekedetek szabályozása, mint sehogy. Az erkölcs válságát a polgárosodás, a hatalmas tömegeket kő-dzsungelekbe terelő modern kor hozza meg, amikor elszakítja az emberi lényt Istentől, a természettől, a kisebb és nagyobb közösségektől; amikor rombolja a családot, kiszakítja belőle az anyát és megfosztja nőiségétől, magányba taszítja az embereket, koravén árvaságba a gyermekeket, míg csak a széthulló atomok világában senki sem lel többé fogódzóra. Jóllehet Prohászka sok kérdésben túloz, kivált korának hazai állapotát illetően — nem sok szüfrazsettel találkozhatott akkor a hazai tájakon —, de jól sejti az irányultságot, mindazt, ami csak később következett be, miközben a parancsuralmi rendszerek természetét is érzékeli: „a faj és az osztály olyan idolumok, amelyek emberáldozatok tömegét követelik” — mondja. A két világháború közötti két évtizedet a „haláltánc” korának nevezi (dans
