Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 77 macabre), bomlásnak és őrületnek, a teljes romlásba rohanó Európa végzet- tragédiájának, melyben azok, akik erkölcsön még egyáltalán gondolkoznak a transzcendencia felé keresik az utat: a neokatolikusok éppúgy, mint a protestáns ébredők; Kirkegaard követői éppúgy, mint a 20-as évek Dosztojevsz- kij-rajongói. („Minden élet a maga végességében valahol érinthetetlen: éppen ott, ahol a végtelennel érintkezik” — mondja vigaszul Dosztojevszkij.) Miközben az utat keresők Istenhez vágyakoznak, akad egy csoport, amely a „felsőbbrendű embert” bálvánnyá emelő Nietzschéhez csatlakozik, aki végtére is a nemzeti szocializmus idoluma lett, bár gondolatait Prohászka a marxizmussal is rokonítja. Hars Ernő két új kötete Ha van irodalom Európában, melyet a szenvedélyes könyvbarát is alig ismer, a portugál az. Ha a kiegyezés idején Vajda János meg nem írja allegorikus Lusitán-dalát, talán még kevésbé figyelünk e távoli nép történetére, ámde hányatott századunk utolsó negyedében egyszer csak jön egy költő-diplomata, aki beleszeret a portugál irodalomba, kiváltképp szívébe zárja nemzeti 'költőjüket, Luis de Camöes-t, és lefordítja hőskölteményüket, a Luziádák-at magyarra (1984, Európa), most pedig Ca- möes szonettjeit adja kezünkbe (1992. Európa). A portugál nemzeti költő a XVI. századi barokk művészet mestere; eposza nem a hajdanvolt őslakókról, a római birodalommal szembeszálló luzitánok- ról szól (mint Vajda János allegóriája), hanem a portugálok világtörténelmi pillanatáról, amikor tengerjáró kalandokra indulnak, hogy a spanyolokkal versenyezve meghódítsák az egzotikus partokat. Az eposz hőse Vasco di Ga- . ma, akit a kor ízlésének megfelelően De bármennyire sötétnek is látja szerzőnk a XX. sz. embere fölött az eget — és milyen sötét lett még e mű megírása után! — mégis bizakodik: „ha ebben a helyzetben bekövetkezik az erkölcsi élet tisztulása és új formáinak kialakulása, ez nem lehet többé típusmorál, aminő az antik görög vagy az újkori udvari-arisztokratikus erkölcs volt, sem pedig merőben individualisz- tikus, aminő a polgári erkölcs volt, hanem valami a kettő között, talán valóban hasonló a koraközépkorihoz, szolidaritásra épülő és mégis olyan, amely az egyéni lelkiismereti döntésnek is teret enged”. (Universum Kiadó, Szeged, 240 old.) Bozóky Éva Venus és Bacchus segít, illetve akadályoz útján. Camöes maga is hányatott sorsú ember volt, a hagyomány szerint a kínai partoknál, egy barlangban írta meg eposzát, majd amikor hazatérőben hajótörést szenvedett, kéziratát feje fölé tartva úszott a mentőcsónakig. E hajótörés során ragadta el szerelmét a tenger, a kis kínai lányt, a Diamene-nek nevezettet, akit a szonettekben sirat el. („Ö ég, ó tenger, ó iszonyú végzet / mekkora kínnal fizetek oly árat, / hogy tűrni tudjam bús létem keservét?”) A szonettek a szerelemről szólnak, de átcsillan szövedékükön a költő életrajzának, saját érzelmeinek megannyi csillogó szála is. Ez a szubjektivitás teszi igazán vonzóvá őket, mert különben a barokk szonett — szigorú tartalmi és formai fegyelme miatt — mintha egyenruhát viselne. A hölgyek erényesek (módjával), ám valóban kecsesek és virágszerűek; érzelmi kalandjaikhoz görög és római istenek asszisztálnak; a költőnek pedig csupa keserv jut a kevés öröm mellé.
