Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Z. Karvalics László: Utazás az információ körül
10 Z. KARVALICS LÁSZLÓ: UTAZÁS AZ INFORMÁCIÓ KÖRÜL Azt igazán nem lehet mondani, hogy az információ ne lenne népszerű szó: sűrűn emlegetik a mindennapok során, s bátran és gyakran (mondatnánk: gátlástalanul) használják tudományos értelemben is. Azonban egy elemi biokémiai reakcióegyüttestől a magasrendűen szervezett tudások birodalmáig egészen különböző jelenségekre alkalmazzák, ezért minél tisztábban és élesebben szeretnénk látni az információ-jelenség valódi arcát, annál nagyobb lesz körülötte a terminológiai zűrzavar-felhő. Természettudományos berkekben mindinkább megerősödik az a nézet, hogy az információ az anyaghoz és az energiához (vagy a térhez és időhöz) hasonló princípium. Néhányan egyenesen odáig mennek, élükön Fredkinnél, az MIT (Massachusets Institute of Technology) egyik vezető kutatójával, hogy magát az anyagot is elemi információrészecskékből felépülő entitásnak tartják. Innen persze már csak egy lépés a humán makrostruktúrák (társadalom, emberiség, kultúra, civilizáció stb.) hasonló szemléletű definíciója. Nézzük például ezt a Nyikolaj Kardasevtői származót: „A civilizáció az anyagnak olyan nagystabilitású állapota, amely alkalmas összegyűjteni, elvontan elemezni (absztrahálni) és felhasználni az információt a célból, hogy saját magáról és környezetéről a lehető legtöbb ismeretet nyerje, és hogy létrehozza a megőrzési reakciókat.” Tetszik? Nem rossz.. . Sőt: egész jó. Igazán szellemes. Csakhogy mit kezdenek vele mindazok, akik a civilizáció vagy az információs jelenségcsoport megértéséhez szeretnének közelebb jutni? Azok a nagy, összegző elméleti rendszerek, amelyeknek sikerült közös fogalmi és leírási keretet találni az anyagi világ minden egyes szerveződési szintjére — beleértve az embert és a társadalmat is —, szükségszerűen féloldalasak. Az általános rendszerelmélet, az evolúció általános elmélete vagy a Szádeczky-Kardoss-féle ciklusszemlélet az anyag- és mozgásformák egységének, valamint közös működési törvényeinek meggyőző felmutatása mellett éppen a humán tartalmak lényegének és természetének mibenlétére nem adnak magyarázatot. Pontosan ennek az űrnek a betöltését ígérte a szemiotika, az általános nyelvészet és a kommunikációelmélet (majd a tömegkommunikáció elméletének) diadalmas előretörése a hetvenes években. A tudományos világ azonban kis idő múlva némi csalódással konstatálta, hogy a nagy leíró erejű modellek csak részben teljesítették ezt az ígéretet. Ismét fellángolt a remény, amikor a nagy számban felhalmozott eredményeket felhasználva, önálló pszichológiai iskolák alakultak a nyelvi-kommunikációs-tudati jelenségcsoport vizsgálatára, s egy-két kérdésben átütő erejű rendszerezéssel rukkoltak elő. A kognitív pszichológiát, illetve a kognitív folyamatok és tevékenységek vizsgálatát aztán megtermékenyítette a nagykorúvá váló döntéselmélet és a számítástechnikának az az önálló utakon induló, de végül is ide kapcsolódó ágasbogas irányzata, amit mesterséges intelligencia néven ismerünk. Mindezek együtt mára egy új tudásterület, az ún. kognitív tudományok (cognitive science) részeiként szerveződnek, felkeltve és ébren tartva jó néhány hagyományos diszciplína érdeklődését is. Az az intellektuális ék azonban, amelyik behatolni látszott az információ-jelenség ismeretlen tartományába, mind jobban eltompult — vagy inkább oldalirányban szélesedett, megdöbbentő mennyiségű önálló kutatási területtel, amelyek jelenleg túlnyomórészt a felhalmozás időszakát élik. Evvel együtt — sőt részben ezeket megelőzve — a klasszikus „társadalom- tudományok” mindegyike kitermelte azt az irányzatát, amely vizsgálódásai
