Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. János levelei
66 VEÖREÖS IMRE: JÁNOS LEVELEI győzte” szó igealakja a múlt adott pontjára utal. A legsúlyosabb támadást, a Krisztus-hit meghamisítását (és az egymás iránti szeretet megtagadását) elhárították. Ez a győzelem Krisztus erejének, a bennük maradó Szentlélek- nek a győzelme. A megtartott hit — ez maga a győzelem. A levél célja A levél bevezetése összefoglalja írójának szándékát (1,1—4). Vallja, hogy Jézusban Isten Fia jelent meg a földön, s vele az örök élet. Teszi ezt szorosan kapcsolódva János evangéliumának bevezetéséhez (Jn 1,1.4.14). Az örökkévalóságban elrejtett Krisztus a testté létei által lett elérhető az embereknek. A szerző többes szám első személyben beszél: „Amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk és kezünkkel tapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk róla” (1,1—2). Az elsődleges értelemben fizikai látást, hallást, tapintást jelentő szavak halmozása határozottan utal a Jézus korabeli hívő szemtanúkra. A levél írója mégsem Jézus kortársa. A második század elején rója sorait. A többes szám első személy használata nem azt jelenti, hogy abban az időben a szem- és fültanúknak nagyobb köre még életben volt. Ez a „mi” a levél íróját és társait a hagyomány hordozóihoz kapcsolja, akik hívő szemtanúktól átvették és továbbadták a személyes tapasztalatot Jézusról. Ezekben a mondatokban a Jézus Krisztusról szóló üzenetnek a történeti alapja lesz nyilvánvaló, mely beleér az író és olvasói jelenébe. A vallástételben a hívők mindenkori egyidejűsége jelentkezik Jézus történetével, a Krisztuseseménnyel (Jn 20,29!). Ugyanez történik a mai keresztény hívővel, ha kezében van az Újszövetség. Jézus Krisztust az egykori szemtanúk is csak a hit látásával ismerhették meg (Diakonia, 1991/1. 76). A levélíró a történetiség hangsúlyozásával a gnosztikus keresztények ellen lép fel, akik nem tartották Jézust „testben megjelent Krisztusnak”. A bevezetés megadja a levél célját: „amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségiek legyen velünk”. A szerző a testvéri kapcsolatot akarja erősíteni olvasóival és olvasói között, melyet a tév- tanítók veszélyeztetnek. Ezt a gyakorlati célt mélyértelmű összefüggésbe állítja: „a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal”. A jánosi teológiában a „közösség” szó csak ebben a fejezetben fordul elő (1,3.6—7), de jelentése ismétlődik olyan kifejezésekben, mint „őbenne lenni” (2,5;5,20), „őbenne maradni” (2,6.24), és kölcsönösen: mi Istenben és Isten bennünk (3,24;4,13). A levél célja abban csendül ki, hogy „örömünk teljes legyen”: az Istennel való közösségben megtapasztaljuk az üdv előrevetítődő ajándékát (1,4 ;3,2). János második és harmadik levele A két levélnek azonos a névtelen szerzője. Magát az „öreg”-nek nevezi (preszbüterosz). Nem lehet szó gyülekezeti presbiterről, mert azok testületet alkottak, egyedül nem szerepeltek; egyébként feladatkörük nem a mai presbiteri, hanem lelkészi szolgálathoz hasonlítható. A levélíró nagyobb egyházi terület tiszteletben álló, kiemelkedő, idős keresztény egyénisége lehetett, aki
