Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Gy. Urbán Eszter–Reuss András–Scholz László: Urbán Ernő (1908–1943?)
62 SCHOLZ LÁSZLÓ: URBAN ERNŐ Az igehirdető Szó ami szó, némileg merész vállalkozás részemről tíz írásban ránk maradt prédikáció alapján megrajzolni Urbán Ernőnek, az igehirdetőnek az arcvonását. Ennyit őrzök 1937-ben megjelent közös kötetünkben, mely a „Krisztus hatalmában” címet viseli. Öt és fél évtized, ami azóta elmúlt, bizony rengeteg idő. Jobb is, ha az írottban bízunk, mint az emlékezetünkben. Feladatomat enyhíti az a tény, hogy Urbán Érnő rövid és sietős életpályájának hagyatékában aligha található százával leírt igehirdetés. Továbbá az, hogy ezt a tízet ő maga válogatta ki s adta közre kinyomtatás végett. Legfőképpen pedig az vigasztal s egyben kötelez a megemlékezésre, hogy közelről ismert barát volt, kit több ízben hallgattam. Ügy hogy amikor most újra végig olvasom tíz prédikációját, magam előtt látom alakját, hallom hangját, szavait, amint neki-nekierednek, akár a patak. Nem én állítom, Sólyom Jenő professzor mondotta egyszer később egy lelkészkonferencián a magyar evangélikus igehirdetéstörtén étről tartott előadásában, hogy kötetünk különös jelentőségű volt a maga idején. Ketten, fiatalon merészkedtünk annak az új hangú — legalábbis úgy véltük — kötetnek közös megjelentetésére. Az inspirátor Urbán Ernő volt. Ö fogalmazta meg az Utószóban az okot s a célt is: „A reformáció üzenete: az evangélium teljes híradása. Ez csorbult meg, sőt kallódott el az idők folyamán. Újra felfedezni és újra megszólaltatni ezt az üzenetet: ez volt szándékunk.” A továbbiakban alázatosan megvallja, mennyi hiányzik még honi igehirdetésünkből, „a refor- mátorí keresztyénség új énekéből”. Kéri az olvasók tanácsát, bírálatát, útbaigazítását. Ami mármost Urbán Ernő tíz igehirdetését illeti — egyenkint is, egyvég- tében is újra végig olvastam őket a megemlékezésnek ebben az évében — megkísérlem kiemelni egynéhány jellegzetes vonását. Ezek a vonások persze valójában egybefolynak, végül is egy arcot mutatnak. Jó lutheri hagyományt követve erősen Iráshoz-kötöttek ezek a prédikációk. De nem abban az értelemben, hogy mit mondott az ó- vagy újszövetségi szakasz írásba foglalása idején, hanem hogy miképpen szólít meg ma! Szinte minden beszédben hangsúlyos ez a „most”. Az ige ugyanis mindig „új”, Isten az élő szóval hangzó ige által életünkben „megismétli szabadítását”. Felráz, ébreszt. Ítélete által kapunk kegyelmet. Amikor egy bibliai szöveget parafrá- zisszerűen közöl, Urbán Ernő ott sem állhatja meg, hogy közbe ne iktasson egy-egy figyelmeztetőt, mely rögtön szól a hallgatóhoz. Az ige mérlegén magától értetődően elégtelennek bizonyul a harmincas évek, világháború előtti időszak szokványos „vallásossága” is. Fölemeli hangját a „kegyesség káprázata” ellen. A külsőséges egyházhoz-tartozást, ugyanakkor a mammonban vetett hamis biztonságérzetet, sőt vele együtt a hamis hazafiságot leleplezi Isten kemény megtérésre hívó szava. Engedelmes misz- sziót kíván Isten e világban egyházától. Magunk megüresítésére van szükség, annak a belátására, hogy teljes bűnösség terhel bennünket, csak mint koldusok állhatunk Isten színe elé. Egyedül ebben az állapotban találtatva nyílik meg előttünk az evangélium. Vagyis egyedül hit által, minden bizodalmunkat Istenben vetve. Az evangélium pedig mi volna más, mint Krisztus, a Győző! A solus Christus reformátori felismerése végigvonul Urbán Ernő egész igehirdetői munkásságán. Természetesen jelen van a lutheri „theologia crucis”, a Kereszt teo
