Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Jelenits István: Pilinszky János evangéliumi esztétikája II.
38 JELENÍTS ISTVÁN: PILINSZKY JÁNOS EVANGÉLIUMI. tudta jelölni más költőkre figyelve, önmagát építve, költői hivatását beteljesítve — olyan tévedhetetlen biztonsággal járt ennek a hivatásnak az útján. Van még egy verse, amit elolvasunk: Az ember itt Az ember itt kevés a szeretetré. Elég, ha hálás legbelűl ezért-azért; egyszóval mindenért. Valójában két szó, mit ismerek, bűn és imádság két szavát. Az egyik hozzámtartozik. A másik elhelyezhetetlen. Ez megint olyan vers, hogyha nem figyelünk oda, vagy nem tudjuk, ki írta, még le is söpörjük, mit vacakolnak ezzel, ügyetlen tákolmány. És ahogy odafigyelünk rá, észrevesszük, ugyanúgy, mint az előbb azt, hogy „A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb’-, ez is hallatlan pontos, és hallatlan ökológiával van megcsinálva. „Az ember itt” — mi az, hogy az ember? Ez általános alany, kis e-vel, vagy pedig az ember mint filozófiai téma? Mi az, hogy az ember itt, máshol talán nem? És mi az, hogy itt? A földön, az egzisztenciánkban? Hordozunk magunkban egy rendeltetést vagy egy hivatást: itt az ember kevés a szeretetre, elég ha hálás legbelűl ezért-azért. Egyszóval mindenért. Az Elég c. versben először tágra nyitott egy nagy távlatot. „A teremtés bármilyen széles”, aztán hirtelen szűkre rántotta: „ólnál is szűkösebb”. Itt most azt mondja, hogy „Elég, ha hálás legbelűl ezért-azért; egyszóval mindenért”. Ami van, hirtelenül kitágul. És utána azt mondja: „Valójában két szó, mit ismerek.” Ez az a minden? amiért hálás? Hogyan kapcsolódik ez a rész az előzőhöz? És a két szó: a bűn és imádság két szava. „Az egyik hozzámtartozik, a másik elhelyezhetetlen.” A magyar irodalom nem nagyon szerencsés a vallásos költészet területén. Sokan mondták azt, hogy a magyar ember nem elég metafizikai érzékkel rendelkezik, s a költészetünknek ez a szegénysége valamilyen nemzeti csonkaságra vall. Több igazság van azoknak a gondolatában, akik azt mondták, a történelmünk volt olyan, hogy a költőknek égetőbb, hirtelen támadt mondanivalója volt. A politikai megosztottságban élő magyar néphez fordultak, és nem akarták azt, hogy ha vallási témáról szólnak, akkor csak a nép egyik csoportjához, csak a katolikushoz, vagy csak a reformátushoz, vagy csak az evangélikushoz jusson el a szavuk, hanem a magyart egyetemesen akarták megszólítani, ahogy tette Vörösmarty, vagy tette Kölcsey is a Himnuszában. Szabad-e vallásos témát felvetni, mert a vallás már megosztaná az embereket? Pilinszky János úgy tud a bűn és imádság két szavával, s a keresztnek és a húsvétnak a titkával költészetet alkotni, hogy igazán és mélyen vallásos költészet lesz a költészete. De nem egy felekezet öröklött témáinak feldolgozása, hanem az emberi léleknek és a magyar ember lelkének is a legmélyéről vett sejtelmeknek, tapasztalatoknak, képeknek a feldolgozása és a költészetbe való beemelése révén. Valóban egyetemes költő tudott lenni. És úgy beszélt a kereszténységnek a nevében, a maga evangéliumi esztétikájának a nevében, hogy a kereszténységet nem történelmi örökségként illusztrálta, állította elénk, nem propagandát csinált neki, hanem a kegyelemre vonatkozó tapasztalatát mutatta fel ellenállhatatlan erővel. És én azt hiszem, hogy ez nagyon nagy öröm
