Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 1. szám - Vajta Vilmos: Kortárs teológusok: Anders Nygren (1891–1978)
VAJTA VILMOS: KORTÁRS TEOLÓGUSOK — NYGREN 9 A szeretet alapmotívuma A kereszténység üzenetének sajátos tartalmát Nygren klasszikussá vált műve a keresztény szeretetben (agapé) határozta meg.4 Ez mint a biblikus kinyilatkoztatás alapmotívuma a keresztény hitet és etikát egyaránt jellemzi. Mint „alapmotívum” a kereszténység minden megnyilatkozását áthatja, s a teológiai gondolkodásnak egységet ad. Ahol a teológia ennek tudatára ébred, ott nyilvánvalóvá válik az is, hogy szavak és megfogalmazások nem önmagukban, hanem csak mélyebb értelmezésük alapján nyílnak meg a teológiai megértés számára. Ezt a tudományos módszert nevezi Nygren „motívumkutatásnak”, mely az emberi gondolkodás minden termékére (pl. a szépirodalom tudományos feldolgozásánál is) alkalmazható. Az ilyen motívumkutatás fedi fel azt is, hogy a szeretet fogalma mögött a keresztény üzenet tartalmától megkülönböztetendő képzetek is rejtőzhetnek. Nygren műve ezért állítja egymással szembe a keresztény szeretet (agapé) és a klasszikus görög filozófia szeretetfogalmát (erósz). Két különböző gondolkodás tartalmi struktúrája lép elő az elemzés eredményeként. A szeretet két külön irányú motívuma ezen kutatás eredménye. Noha Nygren nem tartja lehetségesnek, hogy a tudományos eredményeket normatív dogmatika vagy etika igényével kapcsolja egybe, mégis nyilvánvaló, hogy aki a kereszténység üzenetét akarja elfogadni, egyértelmű választás előtt áll. A továbbiakban ezért a legalkalmasabbnak azt találom, hogy Nygrenhez kapcsolódva antitézisekben fogalmazzam meg a két alapmotívum jellemző vonásait. Az agapé teocentrikus, istenközpontú — az erósz egocentrikus, énközpontú. Feltűnően egyszerűnek tűnik ez a megállapítás. De aktuális jelentősége tagadhatatlan. Ha a szekuláris humanizmus és a moralizáló pszichologizmus keretében helyezzük el a szeretet motívumát, akkor kétségtelenül megértjük, hogy a keresztény szeretettől eltérő teoretikus megalapozottsággal állunk szemben. Ha Istent annak tekintjük, aki az én igényeit és kívánságait teljesíti, egészen más szeretetgondolat tűnik fel a háttérben. Az agapé „nem keresi a maga hasznát” (lKor 13,5), odaadja magát áldozatként, Isten életét éli, az énjét elvesztheti. Az erósz viszont önigenlés a legnemesebb szublimált formába öntve, önmaga életét akarja megmenteni, halhatatlanná tenni. Az agapé alászálló, lehajló, felülről jövő szeretet. Az erósz a felemelkedés, az ember alulról felfelé törő szeretete. Az agapé Isten útja hozzánk, az erósz az ember útja Isten felé. Agapé a kegyelem ajándéka, az üdvösség az isteni szeretet cselekedete. Erósz az ember törekvése Isten felé, s mint ilyen az önmegváltás kísérlete. Agapé elsődlegesen Isten szeretete: „az Isten szeretet” (ÍJn 4, 8.16). Mégha ember sze- retetéről is van szó, akkor is az Istentől kiáradó szeretet megvalósulása, mert az isteni szeretet képének kiábrázolása. Erósz viszont elsődlegesen az ember szeretete. Isten mintegy tárgya az ember feléje forduló szeretetének. Mégha Istenre alkalmazzák is, csupán az emberi szeretet képéről van leolvasva. A szeretet fogalma tehát többértelmű, s a motívumkutatás arra figyelmeztet, hogy a szavak mögötti értelmezés a gondolatmenet összefüggéséből, nem magából a szavakból tűnik ki. Ahogyan azonban lehetséges, hogy a szavak mögött többféle értelem rejtőzhet, ugyanúgy lehetséges az is, hogy különféle szavak mögött is egységes motívum húzódhat meg. Mindennek főleg a szellemi élet eszmecseréjében, de különösen az ökumenikus párbeszédben lehet váratlan jelentősége. A dogmatörténet kiértékelése szempontjából azonban
