Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 1. szám - Takáts Gyula: Berzsenyi Dánielről
44 TAKÁTS GYULA: BERZSENYI DÁNIELRŐL nagy természeti mocsár, a Nikla alatti Somogy Nagyberek és átvitt értelemben a bírált és vizsgált és kritizált magyar társadalmi és gazdasági mocsár közepette. Így élt tündér látomások között is reális tervekkel a „Somogyi Diogenész”... Ezt a „közjót” óhajtó szerepét jól látta Széchenyi István és Wesselényi Miklós is. És társadalmi osztálya akkor és ma is vajon lelkesedéssel ünnepelte-e ezt a „különöske” embert? Ahogy ő maga is nevezte magát, akinek eszméje — amit utána később Petőfi is hirdetett — a „használni, s nem csillogni” gondolat volt... Akit nemrég még kizártak középiskolánk tankönyveiből, irodalmi antológiákból, de ma már költői és prózai művei alapján mind többen eltűnődnek azon, hogy vajon Berzsenyi Dániel, költészetünk alapkérdéseit, irányát és eszmevilágát vizsgálva, nem egyik legnagyobb nemzeti költő típusunk-e? ... Igen, hiszen a mai költők magyarságra tanítója ő ebben az iszonyú nemzet és ember magányban! Olyan tanítónk, akinél a nemzet mindig az emberiséget jelenti. És példa ő a poétikában babitsi értelemben is. Hiszen elragadó az az akarat, ahogy ez a berekszéli magányos és született zseni a szorgalmával és lelkiismeretével —, hogy méltó választ adjon verstani és kritikai kérdésekre — nagy tudású poéta doktusszá képezte magát. Ö az, aki kora stílusából kinőve a mai stílus-zűrzavarok és rontások korában nekünk üzen, mint a „mágiás képek s arany látomások” költője... Ö az, akinek remekbe vésett hasonlatával „a poétái mű nem egyéb, mint szobor”. Ódáin, elégiáin túl költői levelezése, esztétikai munkássága és élete is e szoborba tartozik. Villantsuk föl csak egy-két mondatát e szoborerejű műnek: „Az én egyedül való barátaim a magánosság és az elmélkedés...” De nem az elefántcsonttoronyé! És már szól is: „ígérem, hogy mindazon időm, melyet magamtól, feleimtől... elragadhatok, a tudományoké, hazámé..Vagy hallgassuk csak a felvilágosodott, reformer magyar tömör vallomását: „Nem lehet szentebb kötelesség egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése” ... És a napóleoni fegyvercsörgésben és a szentszövetségi zsarnokságban a nemzetét féltő magyar mai állapotunkban is hozzánk szól. „Egy nemzet eltörlése politikai gyilkosság...” A nemesi alkotmány vitái helyett, akárcsak ma is, úgymond „Culturát kellene tehát kívánni..„Az ész és kéz mí- veltségét” összekötő gondolatával pedig mintha napjaink művelődéspolitikai és nemzetgazdasági igénye szólalna meg... És felkiáltójellel! „Az ész minden! s ebből foly minden jó” ... A reformgondolatok kemény, hétköznapi sodrában a lírai költő mágikusan érzékeny szavai pedig ilyenek: „Édes szerelem, édes poézis, mi is az ember nélkületek!” ... És a költészetről békazsongás és mocsári nádzúgás közben így vall, napjainknak is érvényesen, ez az emberiségnek és magyarnak egyaránt harmóniát kereső démonian nyughatatlan szellem: „... az igazi poézis, ez a tündér világtükör, minél inkább poétái világtükör, annál inkább nem egyes színeit, hanem mindenkor egészét mutatja az életnek ...” Berzsenyi életszeretete emberiség-horizontú. „Poétái harmonaticája” az emberiség kiútját kutatja korának, vagy mondjuk talán így — mert egyre nekünk ízen, — korunk zűrzavarából. Lírai művéhez, szobrához szorosan hozzátartozik ez a próza-költemény számba menő műve, melyben a Széppel és a példát adó — napjainkban egyre szabálytalanabbul támadott — Természettel emberré nevelő hasznos költészetet akar az „emberi nemzetnek”. És a nem is oly rég félretett, kiűzött klasszicizmus után művének erejé-
