Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. A Jelenések könyve
76 VEÖREÖS IMRE: A JELENÉSEK KÖNYVE tanítás a fiatal egyház idején sem volt azonos. De a centrumban, a Jézus Krisztusban való hitben mégis egyek lehettek és lehetünk, ha belső küzdelmek révén is. Az egyházak „egyesítése” nemcsak irreális, megvalósíthatatlan törekvés, de alapvetően ellenkezik a keresztény hit természetével. Isten szín- gazdagságot akar, és nem egyenruhát. Az egyházak „egysége” ellenben adottság és feladat, mert a központban, a Krisztusnál való találkozást állítja elénk. Istent, Jézus Krisztust nem lehet marokra fogni — sem egy kézzel, sem több kézzel. A Szentírás egyetlen könyve vagy néhány könyve sem sajátíthatja ki őt. Manapság inkább az evangéliumokat részesítik előnyben hívő emberek, s Pál apostolt félreteszik. Veszteség éri ezzel nemcsak őket, hanem — merész szóval — Isten mai kinyilatkoztatását. Legyen fontos számunkra az Újszövetség legtöbb könyve, mint egy-egy út az Isten felé. Ám ne felejtsük el, hogy az egész Biblia sem ad teljes képet Istenről. Isten több, mint az Újszövetség, több mint a teljes Szentírás. Általa annyi világosodik meg előttünk az Istenből, amennyit ő elegendőnek tartott a földi vándorútunkra. „Töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes ... Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre” (1 Kor 13,9—10.12). Alázatosan szabad az Újszövetséget olvasni. Számos képzete, fogalma csak kép, szimbólum, metafora. A Biblia szó szerinti ihletettségét vallókat fenyegeti a hitbeli mindentudás csalóka délibábja, s a vele együttjáró „hívő fölény”. Sorozatunk arra is rávezethetett, hogy a Szentírásból ne csináljunk bálványt. Maradjon meg annak, aminek teológiai meggyőződésem és hitem szerint Isten adta: az őt körülvevő szentséges homály megvillanó sugarainak. Azt is megláthattuk, hogy soha nem volt a Földön tiszta egyház, sem tanításban, sem életvitelben, sem csupa igazi hívő közösségében. A legrégibb új- szövetségi iratok tükrözik, hogy kezdettől fogva téves tanításokkal, viszályokkal, durva bűnökkel küzd a gyülekezet. Alaptalan az a közfelfogás, hogy az elején még romlatlan egyház a múló idővel torzult el, s lett széthúzás, tévelygés, erkölcsi bajok fészkévé. Sőt voltak helyek, ahol — visszafelé tekintve az ortodoxia, igazhitűség nézőpontjából — eretnekséggel kezdődött a kereszténység. Szektás tévhit, hogy valaha is lett volna és valamikor is lehetne megteremteni a valódi hívők közösségét. Az egyház mint egyház is bűnbocsánatból él. Az Újszövetség végigkíséréséből világossá lehetett, hogy alapjában véve két ismertetőjelre vihető vissza bármely időben a kereszténység. Az egyik a Krisztus-központú hit. Ezt azonban nem szabad Krisztus-monizmus értelmében venni és gyakorolni. Mintha egyedül Krisztus lenne hitünk és életünk tartalma. Krisztus mögött mindenütt az Újszövetségben Isten áll. Jézus Krisztus az Atyához vezet. Általa mindig az Atyához érünk. — A másik pedig: az Újszövetség szinte mindenütt a végső jövő, a teljesség felé tekint — nevezzük örök életnek, feltámadásnak vagy másképpen. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (lKor 15,19). Az Újszövetségben elmélyedt útunk végén Krisztuson át az Isten és az örökkévalóság vár. Most is, s majd utolsó óránkon.
