Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. A Jelenések könyve
74 VEÖREÖS IMRE; A JELENÉSEK KÖNYVE megállapíthatjuk, hogy a „túlfűtött” apokaliptikus reménység (Karner Károly kifejezése) nem nélkülözhetetlen alkotórésze a keresztény hitnek. A Jelenések könyvének központi mondanivalója, a végső teljesség a keresztény reménység döntő tartalma. Pál apostollal valljuk: „Ha csak ebben a [földi] életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (lKor 15,19). Ami a Jelenések könyvében ennek a végső teljességnek a leírását illeti, arra nézve érvényes, amit az iratnak jelképekbe öltöző üzenetéről mondottunk. Az „új és új föld”, az „új Jeruzsálem” szimbólumok, amelyek valóságtartalma kívül esik az emberi felfogóképességen. A transzcendens létről közelebbit semmit sem tudhatunk. Krisztus megjelenése, a holtak feltámadása, az utolsó ítélet szintén túlesnek a történelmen, az immanens világon. A Jelenések könyvében az örök élet leírásából hiányzik minden érzéki és materiális vonás, ellentétben vallástörténeti párhuzamokkal. Emberi tudatunk számára még a leginkább megfogható, ami nem lesz az üdvösségben: „halál sem lesz már, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom” (21,4). Isten uralmának teljessége „Isten végtelen lehetőségeinek kezdete .. . Emberi fantázia termékei mindig csak a földi tapasztalat absztrakciói, tehát Isten lehetőségeinek korlátozása, amelyek nem korlátozhatóak.” (W. Elért). Az egyik kortárs teológus mondja ki legmeggyőzőbben a végső reménység igazi tartalmát: Isten a jövő (G. Ebeling). Maradandó jelentőségű a Jelenések könyvének történelemszemlélete is. A népek és az emberiség életében időnként fellépő megpróbáltatások, természeti katasztrófák (földrengések, éhínségek, járványos betegségek), valamint a történelem folyamán végbemenő lesújtó sorsfordulatok a Jel szerint Isten ítéletei. Ezeken át vezeti Isten a tőle elszakadt, bűnbe süllyedt embervilágot, az általa kijelölt örök cél felé. Isten azt akarja, hogy ezekből a megpróbáltatásokból halljuk meg az őhozzá, megtérésre hívó szavát (9,20—21). Az ember ki van szolgáltatva a természet életében munkálkodó erőknek, a történelem sorsfordulatainak. Mindezek pedig démonizálódhatnak, más szóval: úgy ejthetnek foglyul egyeseket, de egész közösségeket (családokat, foglalkozási ágakat, társadalmi osztályokat stb.), sőt népeket is, hogy velük szemben tehetetlenné válnak egyesek, nagyobb közösségek, népek is (Karner Károly). A Jelenések könyve nem fedi fel a gonosz eredetét. A rossz, a bűn, az emberfeletti gonosz kiiktathatatlan ebből a világból mindvégig, míg csak el nem jön a végső teljesség. A Jelenések könyve élesen látja a földön a gonosz működését, de azt is, hogy az ártó hatalmak, a gonoszság erői fölött is úr az Isten és a megdicsőült Krisztus. Nem léphetnek túl a nekik „adatott” hatalom körén. Isten a legfelsőbb ura a történéseknek. Ez vigasztalásul és biztatásul szolgálhat a legborzalmasabb helyzetekben is. A megtestesült gonoszság — a Jel képi világában a sárkány, a sátán alkotása —, a „fenevad” ismerősen néz felénk a 20. század történetéből, haláltáborokból és gázkamrákból, két vérszomjas diktátorként, s mindegyik mellett az őket kiszolgálók másik „fenevadja” is megjelenik (13. és 17. fejezet). Ök is csak eszközök a Mindenható kezében: „Arra is kapott [hatalmat], hogy hadakozzék a szentek ellen, sőt hogy le is győzze őket, mert hatalmába került minden törzs, nemzet, nyelv és nép” (13,7). A Jelenések könyvében a történelem iszonyatai egyszerre lesznek a gonosz megnyilvánulásává és a mindennél hatalmasabb Isten hírnökévé. — A Jel történelemszemléletének egyik legszebb vonása a kétsíkú ábrázolás: a földi történést kíséri és relativizálja, ideiglenessé teszi a mennyei történések sora. Ügy, ahogy a 454. énekünk — W. How múlt századi anglikán
