Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. A Jelenések könyve
72 VEÖREÖS IMRE: A JELENÉSEK KÖNYVE a megváltottak gyülekezetével, akik oltalmában vannak. Űj ének zendül fel a mennyei trónus előtt (14,1—5). Három angyal üzenete hívja fel a hitetlen világot megtérésre, és jelenti be az ítéletet (14,6—13). Fehér felhőn az Emberfia, Krisztus jelenik meg ítéletre (14,14—20). Mielőtt a hét utolsó csapás megkezdődnék, Isten trónusa előtt dicsőítő énekkel hódolnak azok, akik győzelmesen állták meg a hit harcát a kísértések ellen, a megpróbáltatások között (15,1—4). Angyalok Isten haragjának hét csészéjét öntik ki a földre. A csapások párhuzamosak a hét trombitaszó kapcsán bekövetkezett megpróbáltatásokkal. Mindkét ítéletsorozat felhívás a megtérésre az Istenről megfeledkezett, bűnbe süllyedt világ számára, de következményük a megkeményedés. Az eddigi csapások az emberiség ill. a természeti világ egy részét érték, a harag csészéinek kitöltésével az egész természeti világot sújtja pusztulás (15,5— 16,21). A 17—18. fejezet Isten ítéletét mutatja a „nagy Babilon” felett. „Babilon” a minden gonoszságot és istentelenséget megtestesítő földi hatalom, sőt a magát istenítő világhatalom jelképe. Az Újszövetség korában ez a világhatalom Róma volt. Ezért lett Babilon Róma fedőnevévé. „Vele paráználkodtak a föld királyai”, azaz bálványimádása átterjedt a különböző földi hatalmasságokra (17,1—18). Angyal meghirdeti az ítéletet Babilon felett (18,1—3). Felhívás a hívőkhöz Babilonból való menekülésre (18,4—8). Királyok, kereskedők, hajósok sirató éneke Babilon pusztulása felett (18,9—20). Az ítélet jelképes végrehajtása Babilonon (18,21—24). Mennyei örömének és a Bárány mennyeg- zőjének bejelentése zárja a Babilon bukását ábrázoló látomást (19,1—10). Ä gyülekezet Krisztus menyasszonya (2Kor 11,2 stb.). A látomásban a parúziára érkező diadalmas Krisztus jelenik meg fehér lovon ülő lovas képében (19,11—16). Mennyei seregével leveri a fenevadat és seregét (19,11—21). Angyal megkötözi a sátánt ezer esztendőre, Krisztus pedig és az övéi uralkodnak a földön ezer esztendeig. A kortárs zsidó apoka- liptikában szerepel földi messiási időszak, amelyet a kaotikus hatalmak utolsó rohama követ. Ezt a képzetet veszi át János keresztényesítve. A millennium, vagyis ezeréves birodalom gondolata nem lehet kötelező érvényű a keresztény tanítás és igehirdetés számára; az Ágostai Hitvallás XVII. cikke kifejezetten elutasítja a ehiliasmust (20,1—6). A sátán kiszabadul, újult erővel támad a szentek ellen, míg Krisztus megsemmisíti (20,7—10). Ekkor következik be az utolsó ítélet (20,11—15), majd megjelenik az „új ég és új föld” (21,1—8), végül pedig a „mennyei Jeruzsálem”, az üdvözültek gyülekezetének jelképe (21,9—27). Az üdvözültek életét a szerző a paradicsom leírásával vett motívumokkal jelképezi (22,1—-5). Zárószóval fejeződik be a könyv (22,6—21). A szerző úgy írta meg művét, hogy istentiszteleten kerüljön felolvasásra. Az utolsó sorok ebből a helyzetből válnak érthetővé. A gyülekezet abban a tudatban él, hogy istentiszteletét a Szentlélek hatja át. így szólal meg most is a Lélek és a „menyasszony”, a gyülekezet. Hívásukat a megdicsőült Krisztushoz intézik: „A Lélek és a menyasszony mondják: Jöjj el!” (22,17). Végül a megdicsőült Krisztus szólal meg, és a könyv egész tartalmát tanúsítja: „Igen, eljövök hamar!” A gyülekezet felel rá könyörgéssel: „Ámen, jöjj el, Uram Jézus!” (22,20). Az ősgyülekezetben minden valószínűség szerint az úrvacsorái rendtartás kapcsán arám nyelven — anyanyelvükön — hangzott ez a könyörgés: mar an atha, azaz „jöjj el, Urunk!” (vö. lKor 16,22; Didakhé azaz A tizenkét apostol tanítása X. 6.). A gyülekezet ezzel az imádsággal könyörgött az úrvacsorában
