Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. A Jelenések könyve
68 VEÖREÖS IMRE: A JELENÉSEK KÖNYVE Az egyes jeleneteket kijelentéssorozattá fűzi össze, közben pedig összekapcsolja a gyülekezet hitvallásával a megfeszített, feltámadt, megdicsőült és eljövő Ürról (E. Lohse). A látomások leírása nem eksztatikus állapotban történt, s azokat ő formálja, magyarázza, tervszerűen szerkeszti. Egész műve keresztény apokalipszis. Könyvét hét kis-ázsiai gyülekezetnek küldi. Ezeknek szóló üdvözletében megcsendül a könyvön végigvonuló alaphang: Isten és a megdicsőült Krisztus dicsőségének és hatalmának magasztalása (1,4—6). Az első látomásban a megdicsőült Krisztus egyik vasárnap eksztázisban jelenik meg előtte, parancsot ad a könyv megírására, s a felsorolt gyülekezeteknek való megküldésére: „írd meg tehát, amit láttál” — ez az alapvető Krisztus-vízióra vonatkozik —, azután pedig azt, „ami [most] van”, végül pedig azt, „ami ezután fog megtörténni” (1,9—20). Ezzel megkaptuk a könyv felosztását is. A 2—3. fejezet a kereszténység jelen állapotát rajzolja meg: a hét gyülekezethez szól egyenként Krisztus levél formájában írt üzenete. Ezekből kiviláglik, hogy Krisztusnak az egyes gyülekezetekhez intézett szava az egész kereszténység számára tanulságul szolgál: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (többes szám: 2,7.11 stb.). A könyv második része Krisztus visszajövetelét, a parúziát közvetlenül megelőző, rövidesen végbemenő történéseket és az üdvösség beköszöntését foglalja magában. A szerző benne él az ószövetségi próféták világában. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy leírásaiban gyakran felhasznál ószövetségi mozzanatokat, hanem abban is, hogy ószövetségi kifejezéseket és nyelvi fordulatokat alkalmaz. Ezeket szó szerint ülteti át a héberből a görögbe. Ezen a módon „szent nyelvet” alakít ki (E. Lohmeyer). Ezzel is tanúskodik Jézus Krisztus kinyilatkoztatásáról, mely az ószövetségi ígéreteken alapul, és annak teljesülését hozza. Nyelvileg is érzékelteti műve tárgyának emberi szavakkal szinte hozzáférhetetlen fenségét (Karner Károly). A Jelenések könyvén (Jel) végigvonul a gyülekezetek szorongatott helyzete. Domitianus császár uralkodásának (Kr. u. 81—96) vége felé, az első század utolsó évtizedében keletkezett János apokalipszise. A véres üldözések már megkezdődtek. Ám további szenvedések várnak rájuk. Az uralkodó isteni imádást követel a birodalom minden lakosától. Az 1. század folyamán a császárok kultusza egyre erősebben tért hódított, és az alattvalói hűséget jelképező politikai vallássá lett. Domitianus e kultusznak döntő fordulatot adott, amikor kötelezővé tette a dominus et deus (úr és isten) megszólítást. Szobrát istenként kellett tisztelni. A hitvalló keresztények életükkel fizettek. Az egyre súlyosbodó üldöztetés közepette a Jel azzal erősítette a gyülekezeteket, hogy tekintetüket a pillanatnyi jelenről a közelgő diadalmas végre emelte: Isten ítélete megsemmisít minden ellene lázadó hatalmat és elhozza örök országát. Ezzel tanúságot tett Istennek és Krisztusnak már most meglevő hatalmáról és dicsőségéről is. A Jelenések könyvének értelmezése János saját jelenéhez szól — ez az alapvető felismerés teszi lehetővé, hogy elkerüljük e könyv téves értelmezését, s megtaláljuk a kulcsot a helyes magyarázatához. Egészen a 16. század végéig úgy tekintették a Jel-t, hogy benne a világtörténelem, ill. az egyháztörténet lefolyása van megjövendölve a be
