Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Baán Tibor: Vas István emlékezete
66 BAÁN TIBOR: VAS ISTVÁN EMLÉKEZETE megtalált kereszténységet és a forradalmiságot — együtt, egyszerre tudja, egyiket se akarja elárulni a másikért. S végső soron — mint ez ebből a versből is kitűnik — az ellentmondások feloldása és meghaladása túlfut az emberi lehetőségeken. A megoldás a „mindenkihez másképp hűséges Szeretet”, a „megtartó Irgalom", a rejtelmes Megértés”, a „sugárzó Titok” feladata, hiszen csak benne: a „minden hűség Pásztorá”-ban egyesülhet az, ami itt részekre hull”. Mindebből az is kitűnik, hogy Vas István hitétől mennyire idegen minden naiv leegyszerűsítés. Nem utolsósorban azért, mert legfontosabb gondjának az itt és most vállalását érti. Azt, amit az Avilai Teréz intelmeiből című versében így fogalmaz: „... azt mondom, hogy fölemelkedni mégse kell — / Inkább várni, míg Isten bennünket fölemel.” Ez a várakozás természetesen nem a misztikus teológia felfüggesztését jelenti, hanem az isteni működés szabadságának tiszteletét. Annak felismerését, hogy: „Az akarat sem ér semmit, ha nincsen benne alázat”. A megállapítás — úgy érzem — sokat elárul e líra morális elkötelezettségéről. ANNA-MAIJA RAITTILA Magdolna a mocsáron Amikor nekemdőltek a vizek és már nem tudtam védeni tovább a bennem parázsló hamut sem, amikor belülről is hűlni kezdtem, irgalmas vízi növények áttetsző szárai himbálózni kezdtek körülöttem. Voltak-e gyökereik, nem tudom. Szálanként szőttesekké szövődtek össze, indázó kacsok fátyla lengett körül, csiralevélkék emeltek engem a levegő fényei felé. Vannak-e gyökereik? Nem tudom. Mégis a mocsárban, e hideg fullasztó úton ezek a növények óvják a föld életét, hordják a reményt fehér virágaikban, amik majd, ha idejük el jön, fénylő tekintetükkel válaszolnak a napnak. Bede Anna fordítása
