Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Baán Tibor: Vas István emlékezete
BAÁN TIBOR: VAS ISTVÁN EMLÉKEZETE 65 fokozatosan jutott el arra a belátásra, hogy a lelkes, bizakodó költészetnek valamiképp nagyobb hitele van, mint a pesszimistának. Ez a belátás mint kétségbeesett elszántság, a rémségekkel való szembenézés bátorsága valószínűleg a háború és a Rákosi-rezsim éveiben formálódott azzá a hősies optimizmussá, mely igazi védjegye Vas István érett költészetének. Ez a tény azért is elgondolkoztató, mert a költő a háborús időkben jószerével elviselhetetlen személyes és kollektív tragédiákat élt át. Erről szól a November című vers következő részlete: „Anyámat /Láttam. Alig bírt lépést tartani: / Sokakkal együtt hajtották. Tízéves /Fiú ugrott ki hirtelen a sorból. / Szökni akart. Egy fegyveres suhanc / Utána lőtt. A fiú elbukott. / Hozzá ugrott az anyja is, de ő / Épp csak megsebesült. Egy nő a járdán / így szólt fiához: »Nini, a zsidókat / Hajtják ott!« A gyerek bámul.” A megrendítően tárgyilagos részlet mellé kívánkozik egy másik: „Képzeletem mindent megízlel, eszem mindent megért, / És rettegek a gyilkostól és rettegek a gyilkosért.” (Júliusi jegyzetek) Ez a magasrendű erkölcsiség némi magyarázatot ad arra, hogyan, milyen lélekkel viszonyult a költő a háború rémségeihez. S ezzel elérkeztünk e líra talán legtitkosabb belső lényegéhez, tulajdonképpeni vizsgálati módszeréhez, mely annak tudatosítását jelenti, hogy: „Ellentétek keresztezési pontja / Ez az egész világ, a végtelen sok / Lényeiben, és mégis oszthatatlan / Egység. Az Isten is, az abszolút nagy, Ki mindent átfog és az abszolút / Parány, melyet a legkisebb dolog / Magába foglal.” (Nicolaus Cusanus sírja) A megállapítás, mint ez a vers folytatásából kitűnik, az énre, az ember kis világára is, „parvus mundus”-ra is érvényes. Hogy ennek a középkorban született modern gondolatnak a költészet számára is van tanulsága, az kézenfekvő. Mégis elgondolkoztató Vas különleges érdeklődése a „bíboros és eretnek, Istenkereső világfi, utolsó / Skolasztikus és első forradalmár” iránt. Vajon mi motiválta ezt az érdeklődést? Nyilván több dolog. Az egyik, hogy Vas maga is „eretneknek” érezhette magát a második világháború éveiben. Másrészt a kölcsönkapcsolatoknak ez a Cusanus-i rendszere egybevág a Vas István-i líra gyakorlatával. Ebben az értelemben tehát Nicolaus Cusanusban valóságos szellemi elődjét, „a vallás és a tudomány, a dogmák és misztikák nagy összebékítőjé”-t tiszteli a költő. Azt a gondolkodót, akiben egységben van az eszme és az eszmét hitelesítő emberi tartás is. A vers mindennek megidézésével leckét ad az emberi küldetéstudatot jellemző bátorságról: „Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal” (Rapszódia József Attiláról). Ez a fajta bátorság, mint az én szembesülése a történelem és szellemtörténet tanulságaival, jelen van Vas István merész analógiáiban is. Például abban, ahogy összefényképezi az antik és a modern Rómát, a katakombák suta rajzait a báránnyal és a hallal és a huszadik századi Via Appia „neonkáprá- zatát”, sürgés-forgását, illetve a rabszolgalázadást és az Auróra ágyúit, vagyis a történelem egy korszakát, melyben „anyagelvűség” és hit, az igazsággal átjárt hazugság, s a hazugsággal átitatott igazság együtt és egyszerre érvényesül, bonyolult összefüggésrendszert alkot. De hasonló logika magyarázza, hogy az etruszk szarkofág ábráiban a költő az élet képletét fedezi fel, a remény üzenetét. Ez a komplexitás valóban ellenáll, mint ez a Rapszódia a hűségről című versből is kiolvasható, a „Hűségölő, tébolybavivő, sátáni vagy-vagy-ok” kísértésének. A költő „ellentmondó hűségeit” — élőket és holtakat, Rómát, a
