Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Baán Tibor: Vas István emlékezete
BAÁN TIBOR Vas István emlékezete Életművét, mely fontos híradás századunk magyar valóságának emberöltőnyi idejéről, a termékeny ellentmondások jellemzik, önéletrajzi költőtípus, de ismeri a közvetett versbeszédben rejlő lehetőségeket, mint ezt bibliai témájú versei vagy olaszországi útjának különleges formában, makámában írt lírai összegzései (pl. Via Appia, Etruszk szarkofág stb.) bizonyítják. Racionális beállítottságú alkotó, aki gondolatainak, eszméinek minél teljesebb kifejezésére törekszik. Verseiben állítások és tagadások, tételek és ellentételek, okok és okozatok látszólag könnyen átlátható, valójában bonyolult rendszere közvetíti a lírai hős töprengéseit. Ugyanakkor az is igaz, hogy e meditációk során a költő újra meg újra eljut az ész és a logika korlátainak felfedezéséhez. Az immanencia mögött a transzcendencia birodalmát már a ráción túli hit segítségével tapintja. Versbeszédének legfőbb újdonsága az élő beszéd szabad ritmusának követése, mely egyfajta latinos emelkedettséggel is párosul. Ezek az éppen csak körvonalazott tartalmi és formai jegyek természetesen nem adnak, nem adhatnak választ e líra legbensőbb titkaira, így a lírai hitelesség megteremtésének Vas István-i gyakorlatára sem. Ez a hitelesség legfőképp pontosságot jelent, ahol a közlés már említett gondolatiságához az érzelmi átélés mélysége járul. Ez kifejeződik abban is, hogy e költészet az ironikustól a komolyan ünnepélyesig, az érvelő higgadtságtól az ellágyult megindultságig számos hangfekvésben szól. E gazdag skála különösen szívhez szóló hangjaival Vas István szerelmes verseiben találkozhatunk. Az a himnikus, néha ódái hevület, mellyel ünnepli szerelmét, s nemcsak a meghódítandó kedvest, hanem a feleséget, az a magyar lírában leginkább Radnóti költészetének hasonlíthatatlan intimitású megnyilatkozásaival vethető össze. Mindennek érzékeltetésére — kicsit rendhagyó módon — egy olyan Vas István versből idézek, mely az „örök nőiség”-ről, konkrétabban az örökszép tegnapi asszonyokról szólva az elmúlás feletti győzelmet, a szépség diadalát is ünnepli: „S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt, / Azóta átragyogtatott idefönt minden homályt, /Se szépségből, a tegnapiból nem tudom, mi maradt, / De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.” (Öda a tegnapi asszonyokhoz) Nos, alig hiszem, hogy ebben a „sugárzásban” ne lenne valami észérvekkel alig összeegyeztethető misztikum, valami megmagyarázhatatlan, a világ végső lényegét és sorsát érintő optimizmus, életigenlés. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ezt az optimista szemléletet a költő nem készen kapta. Küzdenie kellett érte, miképp költői nyelvéért is, vagyis
