Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Gy. Urbán Eszter–Reuss András–Scholz László: Urbán Ernő (1908–1943?)
REUSS ANDRÁS: URBAN ERNŐ 59 hitre jutásában az ébredés és a mozgalmi kereszténység meghatározó volt. Az egyház és a keresztény hit helyzetét azonban teológiailag mérte föl és teológiai munkával kívánta földolgozni. Tanult ugyan Bázelben, de Barth akkor még nem volt ott, mégis sokat tanult tőle olvasmányokon keresztül. Magáévá tette azt a véleményt, hogy az egyházi élet és a kereszténység azért üresedett és erőtlenedett meg, mert a kinyilatkoztatás tartalmát az egyház igehirdetéséből és hitéből divatosabbnak tartott vallásos gondolatok kiszorították. Ezért a skolasztika atyjának tartott, s a 12. században élt canterburyi érsek, An- selmus tanításának ismertetése, értékelése és a hozzá való viszonyulás történetének áttekintése nem időszerűtlen és időtlen, nem elméleti jellegű történeti tanulmány, hanem a teológia és az egyház helyzetét tekintve egyaránt hallatlanul aktuális. Köztudott, hogy Krisztus keresztjét Anselmus helyettes elégtételként értelmezte. Urbán Ernő szerint Anselmus a kiengesztelés tanításával tovább- vivője és beteljesítője mindannak, amit az ókor Krisztus művéről tanított: „Anselmus jelentősége éppen az, hogy az augustinusi kegyelem-tanítást Krisztus elégtételével alapozza meg és Krisztus halálával hozza szükségszerű összefüggésbe” (214), de tanításának gyöngéje, hogy „egyvonalú”, benne „Isten elsősorban önmagával áll szemben” (209). A reformációban — Urbán szerint — Luther ezt a gondolatot még teljesebben viszi tovább, amikor a kiengesztelésről szólva egyrészt fenntartja Isten haragjának és szeretetének egységét, másrészt nem pusztán múltbeli, hanem egyúttal jelenbeli eseményként is beszél róla. „Anselmus tanítása Luthernél talál a leghatározottabb, legtisztább és leghűségesebb visszhangra, ugyanakkor az újszövetségi híradás teljesebb és következetesebb érvényesítése által továbbfejlődik, meggazdagodik és tágabb összefüggésbe kerül. Luther tanításában válik igazában valóra Anselmus szándéka és a theológiai törekvése” (257). A „Krisztus keresztje” mint teológiatörténetinek tűnő tanulmány, végigkísérve Anselmus fogadtatását a teológiatörténet jelentős korszakain, így a „modern vallásosság korán” is, lehetőséget ad Urbán Ernőnek, hogy leszámoljon „a XIX. század uralkodó vallásával, az idealizmussal és a szabadszellemű kegyességgel”, mert „ez a harc egyike az égető, esedékes feladatoknak, amelyek reánk, magyar theológusokra várnak”, hiszen „ha nyitott szemmel tekintünk körül, észrevesszük, hogy” — a teológiai racionalizmus és liberalizmus következtében — „lelki romok között járunk” (278). Magyar teológiai nyelv A „Krisztus keresztje” nagy gondosságról tanúskodó, bőséges anyagot felvonultató, szerteágazóan érvelő munka. Más írásokban is megfogalmazott szándéka szerint „olyan magyar nyelven és olyan egyszerűséggel” kíván írni a szerző, „hogy minden gondolkodó és elmélyedő ember, theológus és gyülekezeti tag egyaránt, haszonnal forgathassa” (296), de ennek ellenére sem könnyű olvasmány (297). Korabeli ismertetője szerint is „egy-két túlzástól eltekintve, a magyar teológiai nyelv kialakulását jelentősen segítette előbbre”.71 Barthiánizmus Kétségtelen Karl Barth hatása, de Urbán Ernő nem kritikátlan utánzó. Barth az ő számára nem divatos teológiai irányzatot, nem a teológiatörténet egyik jelentős alakját jelenti, hanem Isten kinyilatkoztatott igéjét és Jézus Krisztus egyházának 20. századi élet-halál harcát. Tanulmányaiban, könyvismer
