Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Szigeti Jenő: Kisebbségben mint adventista
SZIGETI JENŐ Kisebbségben, mint adventista Személyes emlékeim némi tanulsággal Szeptember első hetétől mindig féltem az iskolában. Sokfelé jártam az elemit, hiszen az első négy osztályt — Budapesten, Szombathelyen, Miskolcon — négy iskolában jártam. Apám adventista lelkipásztor volt, akit a gyülekezetek gondja, baja sokfelé szólított és mi, a család követtük. Éppen ez volt az oka annak, hogy minden iskolakezdéstől féltem. Abban az időben az volt a szokás, hogy az első tanítási órán a tanító úr beírta az anyakönyvbe az adatainkat. Amikor a valláshoz ért, akkor kezdődött a baj. Igaz, hogy idejekorán megtanítottak arra, hogy amikor a vallásom kérdezik akkor azt kell mondani, hogy „ágostai evangélikus”, mivel a nagyapám — akit már apám se ismert, hiszen mindössze három esztendős volt, amikor a korai halál learatta — „evangélikus vallású hajós ember volt Győrött” —, ahogy nagyszü- leim házassági anyakönyvéből, mely kelt 1905 nyarán, kibogoztam. Most is látom magam, ahogy elcsukló hangon vigyázzba merevedve válaszolok az engem faggató tanító úrnak. Az igazi baj viszont csak ezután következett: — „Apja foglalkozása?” Mikor elsős voltam büszkén rávágtam: — „Adventista prédikátor” — hiszen megszoktam, hogy a gyülekezetben felnéztek rá az emberek, tisztelték, de válaszom nem tetszett a tanító úrnak. Megállt a toll a kezében. Homlokára tolta szemüvegét és rám kiabált. — „Mondd meg naplopó, csirkefogó, szektás apádnak, hogy ideje volna már valami tisztességes foglalkozás után néznie.” Eszembe villant, hogy apámat sokszor csendőrök keresték, és mi gyerekek soha nem tudtuk, hova megy. Később tudtam meg, hogy 1939. december 2-án az adventistákat is, mint „a honvédelem érdekeit veszélyeztető szektát”, betiltotta a kormány, és új néven, mint a Bibliakövetők Felekezete szervezhettük újra egyházunkat. Igaz, hogy 18 éven aluliak nem látogathatták a gyülekezeteinket, ezt falun csendőrök, városon meg kevésbé feltűnő detektívek ellenőrizték. Csak arra emlékszem, hogy elbőgtem magam. A tanító úr — úgy látszik, az előbbiekért egy kicsit elszégyenlette magát. Visszatolta a szemüvegét és így dörmögött. — „Jól van na, ne bőgj. írjuk azt, hogy magántisztviselő. Az is megteszi.” Amikor leültem, az osztály rajtam röhögött. Nyitott, könnyen barátkozós típusú gyerek voltam. Mégis a szünetben mindenki elhúzódott mellőlem, pedig a legszebb üveggolyómat, minden féltett kincsemet szétosztottam, mert nagyon szerettem volna, ha szeretnének. Akkor kaptam az első leckét a „kisebbségi lét” című tantárgyból. Azután
