Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Szigeti Jenő: Kisebbségben mint adventista
50 SZIGETI JENŐ: KISEBBSÉGBEN az elsőt követte a többi. A kötelező evangélikus hittanóra alatt, ahol minden hétfőn kaptam egy pofont, mert nem voltam templomban. De ennek is története van. Miskolcon Duszik Lajos nagytiszteletű úr osztályába kerültem. Szigorú, igazi régi vágású, tekintélyt tartó, tekintélyt követelő pap volt. A hittanórákon nem is volt semmi baj, de mikor hétfőn számonkérte, hogy ki volt templomban, akkor robbant ki a konfliktus. — „Aki ott volt az istentiszteleten, tegye fel a kezét!” — dörögte a nagytiszteletű úr érces, templomhoz szokott hangja. Ijedten feltettem a kezem, hiszen ott voltam a miskolci gyülekezetben, ahol legalább 300-an voltak az istentiszteleten (többen talán, mint az evangélikus templomban). A nagytiszteletű úr összevont szemöldökkel vizsgálta a kezeket. Rám került a sor. — „Édes fiam, miért hazudsz?” — mennydörgött rám. — „De én... én ott voltam az istentiszteleten, a... a... a... Fábián utcában, hiszen apám prédikált.” — „Vedd tudomásul, fiam, az nem templom, hanem kutyaól!” — mondta. — „Amit apád beszél, ez nem istentisztelet”. És nyomatékül kaptam egy pofont. A helyét rögtön észrevette édesanyám az arcomon, de nem mertem elmondani, hogy mi is történt igazán. A következő héten nem mertem feltenni a kezem. Igaz, a pofont így sem kerültem el. Évekig hordoztam a tüskét a szívemben. Akkor estem túl ezen az élményen, amikor vagy 20 esztendővel később — sajnos már halála után — meg írhattam Duszik Lajos nagytiszteletű úr életének egy pozitív epizódját. Ügy hallottam, hogy akkor — a 60-as évek közepén — a nagytiszteletű asszony a cikk után felemelt özvegyi nyugdíjat kapott, küldött is egy szép köszönő levelet. Jöttek más idők. 1948 után elmaradt a hittan, aki azt mondta hisz, bolondnak tartották. Ismét kisebbségben maradtam. Elhúzódtak tőlem barátaim, különösen nyolcadikos koromban, hiszen mindenki félt, hogy a középiskolai továbbtanuláshoz szükséges káderlapjára rákerül az, hogy a „klerikális reakció” befolyása alá került. Mivel „x-es káder” voltam, színjeles bizonyítványnyal sem vettek fel a középiskolába. Szüleim is, én is iskoláról iskolára jártam. Mindenütt örültek a bizonyítványom láttán, de amikor apám foglalkozását megmondtam, mindenütt elküldték. így kerültem a Fasori Evangélikus Gimnáziumba. Felvettek. A beiratkozás napján az igazgató behívott. Remegett a térdem, amikor beléptem az igazgatói irodába. Emlékszem, egy lépésre az ajtótól megálltam. Az igazgató úr az íróasztala mögött ült. — „Szóval te szektás gyerek vagy!” — „Igen ...” — rebegtem. — „No, akkor vedd tudomásul, én magyart tanítok az osztályodban és nálam egy szektás kettesnél jobb osztályzatot nem kaphat.” Kiszédültem ezután az ajtón. Jöttek a magyarórák. Sokszor feleltettek. Nagyon tanultam. Elolvastam, megtanultam az órához az egyetemi tankönyveket is, nagyon akartam, de a felelés előtt beírta az igazgató úr a kettest. Volt olyan is, hogy ez állt a magyar dolgozatomon: „Az osztály legjobb dolgozata: elégséges.” Először nagyon bántott ez. Igaz, voltak az osztályban barátaim és egy remek osztályfőnököm, aki mindig pártfogolt. Egy évvel később megszűnt a fasori gimnázium és egy állami gimnáziumba kerültem. Magyarból — a diszkrimináció elleni küzdelmem eredményeként — én let
