Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Lányi András: Az agresszív nacionalizmus természetrajzához
LÁNYI ANDRÁS: AZ AGRESSZÍV NACIONALIZMUS 47 gyenge és kiszolgáltatott helyzete folytán alig jár kockázattal, ha rajta vesznek elégtételt, míg a szomszéd országok közötti nyílt ellenségeskedés súlyos háborús és egyéb veszélyeket rejt magában. Ügy tűnik, a kelet-európai nemzetállamok hallgatólagosan könnyebben veszik tudomásul egymás soviniszta törekvéseit (sújtsa bár az saját nemzetük fiait), mint a fennhatóságuk alá tartozó kisebbségek kétségbeesett igyekeztét, hogy megőrizzék kollektív identitásukat. Az „idegen” mint belső ellenség szerepkörére Trianon mintegy predesztinálta az utódállamokban rekedt sok milliós magyarságot, hiszen akiket megfosztanak valamitől, azokról okkal tételezhető fel ellenséges reakció, s a gyanakvás gyűlöletet szül. Ugyanezt a szerepet Magyarországon a zsidóságnak kellett eljátszania, mivel más számottevő kisebbség nem maradt az új országhatárokon belül. A kisebbségek üldözése, kifosztása, elnyomása és a velük szemben időről időre elkövetett véres atrocitások pedig fenntartják az ellenséges érzületet, mégpedig elsősorban nem azokban, akik az atrocitásokat elszenvedik, hanem azokban, akik elkövetik. Az uralkodó nemzet tagjai számára egyenesen erkölcsi kényszer, hogy ellenségnek (de legalábbis a nemzeti fejlődés súlyos akadályának) tekintse, vádolja és elmarasztalja az üldözött kisebbséget, különben miként igazolhatná önmaga előtt a diszkrimináció jogosultságát és annak gyakran tragikus következményeit. Az agresszív nacionalista érzület és előítéletek figyelemre méltó módon főleg a társadalom legfelső és legalsó rétegeiben maradtak mindmáig elevenek. Az előbbiekhez sorolhatjuk az értelmiségnek azt a részét, mely a nemzeti ideológiát előállítja és terjeszti, valamint a felső bürokráciát, amennyiben az az államhatalom eszközeivel működésben tartja a hátrányos megkülönböztetések rendszerét. Egyébként a nemzettől idegennek, a nemzeti érdekekre nézve veszedelmesnek kikiáltott magyar (az utódállamokban), illetve zsidó (főleg Magyarországon) értelmiség diszkvalifikálása ezeket a csoportokat egyúttal egy komoly szellemi potenciállal rendelkező vetélytárstól is megszabadítja az értelmiségi pályákon. Ami az alsóbb néposztályokat illeti: a gyakorlatban ezeket fűzik a leggyengébb szálak a nemzet közösségéhez. Kulturális életében alig vesznek részt, hagyományait töredékesen ismerik, a politikai döntésekre nem gyakorolnak tényleges befolyást, a gazdasági kooperációnak pedig inkább áldozatai, mint haszonélvezői. Az idegen iránti megvetés, a gyűlölet közössége talán az egyetlen, melyben ők is egyenlő jogon vehetnek részt, és amelyben igazi identitás-élményhez juthatnak. A modern tömegtársadalmakban az itt leírt kétféle gyűlölet mindenkor gerjeszti és erősíti egymást. A politizáló értelmiség egyes csoportjai ideológiát szolgáltatnak a rosszul szocializált vagy deklasszálódó rétegek ösztönös idegengyűlöletéhez, ez utóbbiak pedig a tömeges támogatás esélyével kecsegtetik a kisebbségek elnyomására és az agresszív nacionalista érzület felkorbácsolására politizáló csoportokat. Ezért ezek hatalmas népszerűségre tehetnek szert a társadalom válsága, belső megha- sonlása, önbizalomvesztése idején. Azért lehetséges ez (és sajnos, lehetséges ma is), mert ilyen történelmi helyzetekben a sérült vagy erőtlen nemzeti azonosságtudat hiányosságait a markáns ellenségkép hivatott elfedni. E tömeglélektani kényszerűséggel szemben szép elv, de hatástalan terápia a jó szándékú javaslat: tanuljuk meg végre elfogadni a mások másságát, tisztelni kisebbségeink sajátos egyéniségét. Ebben az érvelésben a hangsúly a különbségekre kerül, melyeket adottnak tekint. Ám ha e különbségek erede-
