Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Lányi András: Az agresszív nacionalizmus természetrajzához
46 LÁNYI ANDRÁS: AZ AGRESSZÍV NACIONALIZMUS ember identitása súlyos belső ellentmondásokkal terhes. Ilyen körülmények között maga a kibontakozó polgárosodás is egyszerre gyakorol integráló és dezintegráló hatást. Erősíti a nyelvi-kulturális közösségeken belüli összetartozás tudatát, ez azonban szükségképpen együtt jár más, odáig nem kevésbbé szoros kötődések erőszakos szétszakításával. A nemzeti fejlődés útjára lépő népcsoportok nemcsak egymás rovására kényszerülnék érvényesíteni törekvéseiket; a nemzetállamok kialakulásához vezető küzdelmes úton ennél súlyosabb áldozatot is meg kell hozniuk a most szerveződő nemzeti közösségek tagjainak: saját magukban kell megtagadniuk mindazt, ami nem illik bele az egyértelműségre és egyneműségre törő, döntően nemzeti alapokon épülő új identitásba. Az ebből fakadó belső feszültség, vagyis önazonosságuk ellentmondásos belső genezise lesz majd az „idegen” iránti gyűlölet kiapadhatatlan forrása. Az idegenben azt utasítjuk el, amit saját identitásunkból kirekesztettünk. A nemzeti „mi-tudat” megszilárdítása érdekében ugyanis az egyénnek saját magában kellett mindazt leküzdenie, ami bensőleg és hagyományosan összekötötte másokkal, nevezetesen azokkal, akik az adott nemzeti közösségnek nem tagjai. Az identitások küzdelme az egyénben zajlik, s a nemzetek közötti osztozkodás gyűlöletben azért oly gazdag, mert az oszthatatlan örökség felett folyik, és mert mindegyik fél számára e folyamat a közös hagyomány egy részének elvesztésével, kényszerű önmegtagadással jár. A soknemzetiségű birodalmak romjain alakuló, egymással küzdő nemzetállamok polgáraiktól jelentős anyagi és szellemi áldozatot követelnek, ehhez képest a nemzeti közösségek összetartó ereje nem elég erős ahhoz, hogy a polgárok úrrá legyenek a nemzet tagjait egymástól elválasztó szociális, máskor regionális, vagy etnikai különbségeken. Az alaphiányos nemzeti azonosságtudat markáns egyértelműséggel csak másokhoz képest, de még inkább mások ellenében fogalmazódik meg, és végső tartalma ez: „mi, akik nem ők vagyunk”. Ezért szerves, úgyszólván nélkülözhetetlen eleme a kelet-európai nemzeti tudatnak a szomszéd nemzet iránti ellenérzés. Ráadásul a nemzetállamok kialakulása többé-kevésbé minden nemzet számára kudarccal párosul. Nemcsak azért, mert a bajonettel kiszabott államhatárokon a nemzettársak kisebb vagy nagyobb hányada kívülrekedt. A magyarság számára természetesen ez jelent elviselhetetlen és feldolgozhatatlan sérülést. Ámde veszítettek a Kárpát-medence újrafelosztásának „nyertesei” is. Az együttélés felmondásával elveszítették mindazt, ami egy teljes évezreden át múltjukból visszavonhatatlanul magyarrá lett: azaz a magyar államiság és a magyar kultúra részeként realizálódott. Végül, az első világháború után mesterségesen kialakított új állami keretek az erőszakon kívül egyéb hatásos eszközt nem biztosítottak számukra az integrációhoz. Korlátozták vagy eltorzították a tárgyalóasztalnál összeházasított népek nemzeti fejlődését, arra ellenben nem kínáltak esélyt, hogy ezek valamiféle új — csehszlovák, jugoszláv — államnemzet egységében oldódjanak fel. A csalódás és kudarc, mellyel a térség országainak nemzetállami törekvéseik érvényesítése során szembe kellett nézniük, azt a gyanút erősítette bennük, hogy nemzetépítő törekvéseik valamiféle ellenséges belső erő munkálkodása következtében hiúsulnak meg. És mi egyéb lehetne ez az erő, mint „ők”, akik nem „mi” vagyunk: az országhatárainkon belül élő, de az államnemzetbe nem, vagy nem kellőképpen integrálódott idegen népesség? A köztünk élő idegen, a kisebbségi csoport azért is hasonlíthatatlanul alkalmasabb céltáblája az agresszív nacionalizmusoknak, mint egy másik nemzet, mert
