Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Lányi András: Az agresszív nacionalizmus természetrajzához
LÁNYI ANDRÁS Az agresszív nacionalizmus természetrajzához A nemzeti-nemzetiségi ellentétek kiéleződése, a kisebbségek iránti gyűlölet drámai megnyilvánulásai Európa keleti felén méltán váltanak ki megdöbbenést, sőt idegenkedést a távoli szemlélőből. Értetlenül szemlélik törekvéseik nyilvánvaló kudarcát azok az idevalósi gondolkodók is, akik azt remélték, hogy a szovjet birodalom bukása után a kisebbségeket megillető jogokkal kapcsolatos bevett nemzetközi normák érvényesülnek majd ebben a térségben is. Fájdalmas szembenézni a ténnyel, hogy a nemzeti türelmetlenség és előítéletek errefelé korántsem váltak „túlhaladottá”, hanem ma is szerves, nehezen nélkülözhető részét képezik az itt élő népek azonosságtudatának. Az agresszív nacionalizmus áldozatai ugyan a kisebbségek, mégis félrevezető a jelenséget a „kisebbségi probléma” keretei között tárgyalni, mert ez elterelheti a figyelmet arról, hogy kimondottan „többségi” problémáról van szó, melynek gyökereit az itteni többségi társadalmak szerveződésének történelmi körülményeiben kell keresnünk. Az emberjogi álláspont képviselői a tárgy történetiségére a feledés jótékony fátylát borítanák, mondván: a mült Sebeinek feltépése csak a kölcsönös ellenségeskedést éleszti; szabaduljunk meg a történelemtől, hogy megszabaduljunk előítéleteinktől. A történelemtől azonban nem lehet megszabadulni, és a nemzeti konfliktusok feloldásához vezető úton az első lépés egyéb nemigen lehet, mint történelmi adottságaink megértése. Nyugat-Európában az újkor hajnalára nagyjából végbemegy a nemzetek kulturális és gazdasági integrálódása a megszilárduló állami keretek között. A polgári társadalomfejlődés dinamizmusa részben felszámolja, részben jelentőségüktől fosztja meg a nyelvi-etnikai és egyéb tradicionális közösségek különállását. Ez a folyamat véres eseményekben, gyűlöletben és erőszakban ott ugyanúgy bővelkedett, mint utóbb mifelénk. A Közép- és Kelet-Európá- ban berendezkedő birodalmak ugyanakkor felülről és csak külsőleg fogták össze népeiket, az elhúzódó és erőtlen polgárosodás pedig nem teremtette meg az érintkezések sűrű hálózatát, mely a társadalmat tényleg egyesíti. Az adott állami keretek között nyelvi, etnikai, kulturális és vallási szempontból többszörösen és mozaikszerben széttagolt, inkoherens népesség élt. Az egyén szempontjából ez azt jelentette, hogy hovatartozását egymással nem harmonizáló, sőt gyakran ellentétes azonosulási keretekhez képest volt kénytelen meghatározni. Lakóhelye, vallása, nyelve, származása, valamint alattvalói helyzete más és más közösségekhez fűzte, ráadásul ezek a közösségek rendszeresen szembekerültek egymással. Az újkori kelet-közép-európai
