Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Jókai Anna: Köszöntés külföldi magyarokhoz az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciáján
14 JÓKAI ANNA: KÖSZÖNTÉS KÜLFÖLDI MAGYAROKHOZ Amikor már mindent ki lehet mondani, helyben is, mi szükség van a kintr'ól- szólásra? A feladatok újragondolása, átrendezése azonban minket, az országhatáron belül élő írókat is követelő érvénnyel sürget. Nem kell a sorok között írnunk — az egész ország egy hatalmas Hyde-park, ahol mindenki azt mond, amit akar —, nincs fék, nincs tilalom, sajnos olykor még a nyilvánvaló badarságokra sem. Ma a hazugságnak is épp akkora szabadsága van, mint az igazságnak; mert abban a helyzetben vagyunk, hogy bár a „fekete vezérek” elmentek, de irmagjuk itt maradt. A szorgos és makacs üjicsek, akik látják a bajt, de nem látják a kórokozót, a szívós és könyörtelen Adolfok, akik ráfogják a baj okát a mindenkori „másra”, a színjátszó és szadista Joszipok, akik unalomból és félelemből még mindig ölnének. A tanítványok száma, sajnos, a mínuszban is végtelen. A rövidlátó, a vizionáló, a vak egyképp a magáét látni tanít —, s nekünk nem szabad beugranunk többé. A dolgok mögé kell tekintenünk, a politikában megnyilatkozó okozatok fölött a spirituális okokat keresni. Nem egyszerűen leleplezni a mindig új és új formában kísérletező rosszat, hanem eredetében mutatni: hogyan és mitől kaphatott erőre? S itt az a közös sík, ami munkánknak a jövőben sem elévülő értelmet ad: Önök Európa szellemével gazdagodva, de e gazdagodás által sem háttérbe szorított magyarságtudattal őrködni, vigyázni tudnak; mi pedig napi megszenvedett tapasztalatainkból gyűjtünk anyagot a vizsgálódásra, próbamintát veszünk az eseményekből, s a górcsövet a fénybe tartva, világítjuk által. A hálátlanság az ember legősibb, s egyben a legnemtelenebb tulajdonsága. Elfelejteni, negligálni mindazt, amit a nyugati emigráció legjobbjai tettek, most, e megváltozott körülmények között — bűn; a lélek vállvonogató könnyedsége. Mi, az itthon maradottak ezt nem követhetjük, s nem is követjük el. Szövetséget, új szövetséget kell felajánlanunk egymásnak: a szüntelen szellemi figyelem és a korrdkcióra kész cselekvés szövetségét. A világ — nemcsak Magyarország s nemcsak Európa — előszeretettel gyakorolja az időnkénti gallyazás műveletét, s a pillanatnyilag tetszetősebb formára nyírott eredménnyel — anélkül, hogy a dolgok tövét is vizsgálná — megelégszik. S azután csodálkozunk, hogy a riasztó férgesedés, lombhullás, a torz alakzat szinte törvényszerűen ismét visszatér. „Európa” és az Európa-ház, az Európába vezető út unos-untig emlegetett, már-már lejáratott szólam lett egyes politikusok ajkán. Meggyőződésem, ha Európa csupán egy, térképen körülhatárolt földrész, nem kell igyekeznünk elérni —, mert benne vagyunk. Benne voltunk akkor is, amikor a gyalázatos érdekszféra Keletre osztotta Magyarországot, s benne voltunk akkor is, amikor Európa szerencsésebb része igyekezett a szerencsétlenebb tagjait emlékezetéből kiejteni. Önök, a szabad Európában élő magyar értelmiségiek, ezt nálam jobban tudják, s saját bőrükön nem egyszer érezhették. Mély empátiával élték át azoknak a magyaroknak a kényszerű sorsát is, akiket a nagypolitika döntése — tetszik, nem tetszik — kiszakított a hazai testből. Sokszor helyettük is szóltak, őérettük. De az alkotó ember sohasem szűkít, hanem inkább nagyra tör: az Európai Protestáns Szabadegyetem is fényes elmével ismerte fel: amivel Magyarországot nemesíti, azzal egyúttal Európának tesz jót, s ami Európa tökéletesedésére szolgál, az Magyarországnak is fontos. S hogy a kört szélesítsük: ami Európát emeli, az az egész Glóbusz emelkedéséhez is hozzájárul, a glóbusz kisugárzása pedig behatol a Földet körülvevő neoszférába —, így a világmindenség munkásai vagyunk, talán társteremtők a világ további sor
