Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Jókai Anna: Köszöntés külföldi magyarokhoz az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciáján
JÓKAI ANNA Köszöntés külföldi magyarokhoz az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciáján* Értő tisztelettel és élő szeretettel köszöntőm önöket, akik itt ma az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem hívására összegyűltek. Köszöntőm az együttes sugalmazó, vezető erőit s a folyamatos, mindennapi munkában részt vevő tagságot egyaránt. Kérem, ne tekintsék formálisnak sem az üdvözlést, sem a köszönet szavait. Író vagyok; jelenleg a sokat megért, nehéz sorsú Magyar Írószövetség elnöke, mindenekelőtt azonban — csakúgy, mint Önök — a lét célját és értelmét kutató vándor. Számomra e szónak: „magyar”, nem frázisértéke, hanem szellemi valósága van. Épp ezért tudom, mit jelentett és jelent magyarként, idekötő gyökerekkel a hazán kívül virágozni és termést hozni úgy, hogy a magvak mégis az anyaföldre hulljanak vissza. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem „hivatalosan” 23 éve, de a gyakorlatban ennél is régebben kezdte meg munkálkodását. Hírt adott nekünk a Nyugaton élő magyar írókról és hírt adott Nyugatnak a hazában betiltott gondolkodókról. Ha semmi mást nem tett volna (pedig mi mindent tett!), mint a Bibó- sorozat gondozását: érdeme akkor is múlhatatlan és szellemi-erkölcsi haszna közönséges mértékkel nem mérhető. A világban szétszórt magyar írók és az országhatáron belül alkotók nevében, képviseletében főhajtással adózom mindazoknak, akik hosszú évtizedeken keresztül valóban önzetlenül, a legcsekélyebb anyagi haszon nélkül, sőt a legnagyobb anyagi áldozattal segítették megmutatni Európának, hogy ami velünk itt történt: szégyen. Önök — az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem közreműködői — segítettek abban, hogy a kis lélekszámú magyarság bebizonyítsa: igenis tud adni valami lényegeset, sőt, hozzá tud tenni valami újat a világ szellemi történetéhez. Szabadabbak voltak, mint az itthon maradottak, s ezt a szabadságot nem önjavukra, hanem mindannyiunk javára teljesítették ki. A türelmetlenséget, a „másképpen jó” iránti ellenszenvet nem engedték be soraikba; az ökumenikus gondolkodás példájaként állnak most is előttünk. Vagyis: csak adtak nekünk mindig, és soha nem vittek tőlünk, mert jól tudták: valójában nincs Ti és mi, az idegszálakat nem vágja el a távolság, legfeljebb fájdalmasan megnyújtja, s bizony együtt érzünk minden kínlódást. S most, ezekben az ünnepi napokban, amikor újra, tiltás és ravaszkodás nélkül, újra együtt lehetünk testben is, mert megtörtént az alig remélt: a régi rossz alól megmenekedett ez az ország, természetes a kérdés: hogyan tovább? Elhangzott a megnyitón, 1992. máj. 24-én, Balatonkenesén.
