Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 71 chiához hűséges alsópapság és gyülekezeteik is, a másik vágányon pedig azok, „akik a társadalmi nyilvánosság részesei voltak; akik gyermekeiket kereszténynek akarták nevelni ... nem akarták saját meggyőződésüket eltitkolni, akik a változó társadalom és benne saját mindennapjaik izgató vagy kínzó kérdéseivel Krisztus nyomában maradva kerestek új válaszokat.” A 70-es évek közepére az előző korszakra jellemző „kétvágányúság” véglegessé szilárdult. Tomka szerint ez azt jelentette, hogy a minimálisnál is kisebb mértékűre csökkent a kapcsolat a fent és a lent, a klérus vezetői és az öntudatos laikusok között. Példaként említi a ’75-ös felső egyházi vezetés által „vívmánynak” minősített templomi hitoktatás engedélyezéséről szóló egyezményt a hatalommal. A felső papság engedménye az volt, hogy beengedte az államot a templom falain belülre. A szerző szerint erre a megállapodásra semmi szükség sem volt, mert a legtöbb templomban már évek óta oktattak hittant állami ellenőrzés nélkül, csak a felső papság ezt nem tudta. A 70-es évek katolicizmusát a „szigetvilág-egyház” meghatározás jellemzi a legjobban. A szerző az idevonatkozó sorokban (79. oldal) merészen fogalmaz, amikor azt írja, hogy ahol az élet jelei mutatkoztak, sehol sem a püspöki irányítás volt a forrás, hanem egyes emberek, laikusok erőfeszítése, karizmája, tekintélye. „Az egyház egy szigetvilághoz hasonlított. A szigetek: a jól működő egyházközösségek, a kisközösségek és mozgalmak, a szerzetesrendek, az egyházi iskolák, egy-egy folyóirat és könyv, egy-egy lelkipásztor stb.” A 80- as években jelentősen változott a katolikusok helyzete, melyet egyházon kívüli okokra és belső tényezőkre vezet vissza a szerző. összefoglalóan ezek a következők: a társadalmi, politikai élet bizonyos mértékben liberalizálódott, javultak a nemzetközi kapcsolatok és talán a kommunista világnézet kudarcaként erősödött a vallási érdeklődés a társadalomban, és a katolikus kis szigetek kezdtek kapcsolatot teremteni egymással, és tegyük hozzá, bár a szerző nem említi, hogy az igazi ökumené virágai szökkentek szárba. Tomka szerint a 70-es évek végére a vallási megújulás jellegzetes intézménye a városi, jórészt fiatal értelmiségieket tömörítő kisközösség lett. Sőt a szerző azt állítja, hogy ’78-ra a „másik oldal” (azaz a hagyományos vallásosság, ahol a templomi liturgia a központ) vallási kopását a kisközösségek megjelenése képes volt ellensúlyozni. Az állam képtelen volt a 80-as években az egész megpezsdült társadalmat és így a vallási életet is az ellenőrzési körébe vonni. A társadalom a maga kezdetleges intézményeivel a pártállammal szemben saját nyilvánosságot és kultúrát teremtett. A határok megnyíltak, és így a nemzetközi kapcsolatok erősödése is tovább tompított a korábbi egyházpolitika élén. Ezek az eredmények azonban nem a politikai hatalom engedménye nyomán születtek. Még a ’80-as években sem kerülhettek komoly vezető állásba keresztények, és még az egyházi vezető állások betöltését is az állam sokszoros szűrőn keresztül igyekezett kézben tartani. Elég itt annyit megjegyeznünk, hogy az ÁEH, mint a rákosi kor utolsó maradványa, egyházakat bénító és akadályozó szerepe és jogi kerete ekkor még érintetlen. Másrészt a „jól megválasztott” egyházi vezetők teret és médiát kaptak, hogy elmondhassák, milyen jó a kapcsolat állam és egyház között. Ezt a püspöki retorikával előadott valótlanságot aztán mind többen hitték el országon belül és kívül. A negyedik fejezetben Tomka keresi az egyházépítés lehetőségeit. Az olvasó előtt csak most válik világossá, hogy az előző fejezetekre azért volt szükség, hogy leltárt készítsen az egyházról és számbavegye a megváltozott társadalmi
