Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Kulturális figyelő
70 KULTURÁLIS FIGYELŐ Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991 Országos Lelkipásztori Intézet Kiadása, Érdekes könyv látott napvilágot tavaly nyáron a pápa magyarországi látogatása alkalmából. A könyv szerzője — a lapunk olvasói előtt ismert — Tomka Miklós vallásszociológus. Tomka Miklós legújabb munkája nem teljes egészében szociológiai mű, mert pusztán a könyv első két fejezete tekinthető szociológiai elemzésnek. Az első két fejezetben a szerzőtől a már megszokott alaposságú és színvonalú tényfeltáró és elemző munkát olvashatunk a hazai katolikus vallásosság alakulásáról a legfrissebb adatok tükrében. A könyv harmadik és negyedik fejezete viszont teljesen új műfajú írás, akár a hazai egyházakkal foglalkozó szakirodalmat, akár a szerző korábbi munkáit nézzük át. Jelen írásomban a két utolsó fejezet tartalmi ismertetésére szorítkozom. Biztatom a tisztelt olvasót, hogy vegye kezébe a könyvet és figyelemmel olvassa, mert számunkra, protestánsok számára is rengeteg tanulsággal szolgál. Lényegében csak a harmadik fejezet specifikusan katolikus, ugyanis itt a magyar katolicizmus legújabbkori, az 1948-as kommunista hatalomátvételtől az 1989-es földindulásig tartó történelmét adja a szerző. Pozitívuma a fejezetnek, hogy Tomka megpróbál minden szélsőségtől és elhallgatástól mentes egyháztörténelmet írni. Tomka az ő sajátos egyháztörténetében őszintén néz szembe a katolikus múlttal, és tisztességesen néven nevez olyan jelenségeket, amelyeket esetleg nem illik leírni, de amelyek felderítése és megnevezése hozzátartozik a jövő katolikus egyház mai tervezőinek helyes önértelmezéséhez. Mert Tomkát e két utolsó fejezetben konzekvensen a jövő katolikus egyháza és a küldetés betöltése érdekli: „Nem a 40 éves kommunista múlt az oka, hogy ma az egyház társadalmi alBudapest 1991 katának újjáépítése foglalkoztat. Ecclesia semper reformanda — az egyháznak mindig meg kell újítani önmagát. Ahhoz, hogy az egyház mindig jel s az örömhír hirdetője tudjon maradni, ahhoz kora és a társadalom előtt, vagy legalábbis élvonalában kell haladnia. Ha lemarad, annak súlyos következményei vannak.” Nézzük meg közelebbről, a szerző előadásában, a magyar katolikus egyház elmúlt 40 évének jelentősebb szakaszait. Lényegében a kommunista uralom első tíz éve alatt a magyar katolikus egyház hősiesen ellenállt. 1950 augusztusában az állam és egyház közti egyezményt a hatalom aljas zsarolással volt képes elérni. A szerzeteket felosztották, a szerzetesek és apácák egy részét internálták, és a hatalom nem engedte meg a szerzeteseknek, hogy plébánián lelkészi szolgálatot végezzenek. Ezt a szakaszt nagy véráldozatokkal zárták a katolikusok. A magyar katolicizmus történetének második szakasza a 60-as évek elején kezdődött. A kádári rendszer egyház- ellenessége tompult, és ez a „szélárnyék” a katolikus egyházvezetést a gettóstratégia kimódolására vezette; a közéletben és a kulturális életben nem hallatta a hangját az egyház, visszavonult a templom falai közé. De ez a stratégia megosztotta a hazai katolicizmust, a „cinkos aki néma” vádját elkerülendő az érzékenyebb és öntudatosabb katolikusok szembefordultak ezzel a hangnélküliséggel, ugyanis véleményük szerint az egyháznak bizonyos szociális és erkölcsi kérdésekben ki kell fejtenie a véleményét. Ennek a belső feszültségnek a hatására a katolikus egyház a szerző szavaival „kétvágányúvá” vált. Vagyis a klérus csúcsa és az egyházi hivatalnokok haladtak az egyik vágányon és még feltételezhetően a hierar
