Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Bízik László: A teológiai gondolkodás szabadsága
BÍZIK LÁSZLÓ: A TEOLÓGIAI GONDOLKODÁS . .. 37 gondolkodás azt szereti, hogy ami vérévé válik, azt nem más csócsálja, hanem ő maga rágja meg. E folyamat közben nem árt, ha kételkedik, kritizál és — ilyen értelemben — különbséget tesz az ételek között. Quietas Csak nyugi-nyugi, ahogy pestiesen mondják. Van abban valami igazság, amikor más felekezetek „lutheránus kvietizmust”, „evangélikus passzivitást” emlegetnek, hiszen valóban: a hit és a cselekedetek összetartozását, de a hit elsődlegességét valljuk. A fenti összefüggésnél azonban tágabb módon sem baj, ha teológiánkban jelen van a nyugalom. A hit-fidúcia-bizalom nyugalma és lazasága. Szeretném egyszer megírni a lustaság dicséretét. Nem az ingyenélő, másokat kihasználó tespedés dicséretét (bár a bevezetésben alighanem kitérnék arra is, hogy még ezt sem tartom nagy bűnnek, különösen ha visszafogott igényekkel és kellő alázattal párosul; a „mezők liliomai” = guberálók, kukázók nyugalmát), hanem a lélek és a gondolat heverészésének dicséretét. A „haszon-talanság” dicséretét. Ugyan „mihasznának” nevezik, aki nem végez valami hasznosat, nem csinál valami értelmeset, csakhogy ilyenkor összekeverik a haszont az értelemmel. Márpedig a dolgok értelme nem hasznosságukban van, hanem valami egészen más szinten. Sőt, mintha minél haszontalanabb lenne valami, annál inkább tartalmazza a végső értelmet, mint például a játék, a boldogság, a művészetek és a teológia. Mindegyiknek külön fejezetet fogok szentelni. A teológiai gondolkodásnak nem kell görcsös aktivitással bizonygatnia, hogy rá mennyire szükség van. Nincs szükség rá. Nélküle is szépen elmenne a világ és meglennének az emberek. Azonban éppen mert nincs szükség rá és mégis van, jelzi azt, hogy nagyon fontos. Ez a lényeg. Rémiszt a rámenősség és a struggle for power. Jobban kedvelem a null- profit orientáltságú gondolatokat. Miután Whisky nevű kutyám megdöglött, hosszasan gondolkodtam azon, vajon üdvözül-e. Haszna ugyan nem sok volt, hacsak az nem, hogy közben meghánytam-vetettem az egész dogmatikát. (Egyébként a végeredmény: a kutyák nem üdvözülnek, de Whisky igen.) Megrémít az, hogy soha semminek nem járunk rendesen a végére, mert nincs idejük beérni a gondolatoknak. Megrémit a pragmatizmus és a siker-ered- mény-fitogtatás. Mily törékeny mankó! Az evangélikus teológiai gondolkodástól idegen az az ideges kapkodás, ami manapság tapasztalható, az az egyszerre-többlovat-vágta. Az a fóbia, hogy nekünk kell mindent megtenni és elintézni. Az a gőg, hogy ha mi nem, akkor senki más nem teszi meg es nem intézi el. Mégpedig rögtön. Az a nyugtalanság, hogy csakis mi vagyunk hivatottak kimondani, orvosolni, kibulizni, rájönni, felfedezni, megtervezni, kivitelezni, perfektuálni. Mintha rajtunk kívül mások nem is lennének! (Ennyit a „két birodalomról”.) És mintha Isten se lenne! Hiszen nyüzsgésünk mögött hitetlenségünk áll. Bizalmatlanságunk az ő cselekvése és tervei iránt. Elégedetlenségünk az ő tempójával és módszereivel. Szeretnék egyszer a nem-cselekvés aktivitásáról írni. Az lesz a címe: Evangélikus megigazulás-tan. És arról fog szólni, hogy hogyan kell teret adni józanul és nyugodtan, szépen és örömmel Isten cselekvésének. Deo volente.
