Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Bízik László: A teológiai gondolkodás szabadsága
BÍZIK LÁSZLÓ: A TEOLÓGIAI GONDOLKODÁS ... 35 Hol az a légkör, ahol partnerra lel, ahol műhelymunkát végezhet? Attól tartok, azért nincsenek „iskolák”, „irányzatok”, „csoportok”, mert nincsenek szabad személyiségek, csak mezítlábasán a világ dolgai után loholó, hitük- vesztett és pótcselekvésekhez menekülő fakírok. Responsibilitas A közösségen túl a felelősség a második tényező, amely gondolkodásunk szabadságát korlátozhatja, avagy medret formálhat számára. A kérdés ugyanis kikerülhetetlen: mi van, ha amit mondunk, írunk, cselekszünk, egyszercsak véletlenül valaki komolyan veszi?! Hogy ő most ezentúl ebben a nagy zűrzavarban spéci erre alapozza az életét. Nem gyakori, de azért előfordulhat. Homok. Szóvirág. Blöff. Duma. Ilyenkor kiderül. Csak ki tartja számon őket? A kilépetteket, a teológiai tanulmányaikat abbahagyókat, a szép lassan elmaradókat és a csalódottakat. „Aki felettem ítélkezik, az Űr az” (lKor 4,4). Senki más. Az evangélikus teológus-módra gondolkodó ember senki másnak nem tartozik elszámolással, csak az Űristennek. Nem dől be sem hurrázásnak, sem éljenzésnek, dicséretnek és elismerésnek, de nem szegik kedvét a záptojások sem. „A legkevésbé sem törődik azzal, hogy emberek hogyan ítélkeznek felette, sőt még maga sem ítélkezik önmaga felett” (Űristen; az öngyilkosaink!), hanem azt meghagyja Neki. Neki ellenben igen. Tulajdonképpen Előtte prédikálunk, Neki szólunk, már csak Rá vagyunk tekintettel, hogy „csak úgy” hangozzék a világban, egy családban, egy faluban, egy városban, vagy városrészben, hogy akinek van füle a hallásra, az hallja. Csak, hogy ki legyen mondva, le legyen írva és legyen megélve. A többi nem a mi dolgunk, felelősségünk „csak” eddig terjed. A „felelősség” kifejezés ugyanakkor, már etimológiai értelmében is, magában foglalja a „válaszadás” szükségét is. Nem vonható kétségbe a teológia kérdező jellege, az a sajátossága, hogy néha kínos kérdéseket tegyen föl a kérdésnélkülieknek és rákérdezzen a látszatevidenciákra. Lennénk már ne mindig csak felelősségre vonottak, hanem néhány viszontkérdést megfogalmazók! Többnyire azonban el kell fogadni és fel kell vállalni a megkérdezett szerepét. S az még a jobbik eset, ha vannak kérdések egyáltalán, a gyakoribb az, hogy a kérdések föl sem tétetnek, csak lappangva vannak jelen. A teológiai gondolkodás felelőssége az, hogy ezek a lappangó, elnyomott, válaszokba deformálódott kérdések felvetődhessenek, megfogalmazódhassanak, konkretizálódhassanak, vagy éppen absztrahálódhassanak. Ha a teológia nem tesz föl valódi kérdéseket és nem ad értelmes válaszokat, akkor minek van? Eme kellemetlen helyzetet elkerülendő, találta ki az intézményesült egyház a látszatkérdések sokaságát. Olyan kérdések felvetését, amelyek valójában senkit nem érdekelnek. Ilyenekkel vannak tele kátéink és hittankönyveink, prédikációink és levelező-teológusok számára kiadott záródolgozat-témáink. Hogy ne az izgassa őket, ami izgatja, hanem az izgassa, ami tulajdonképpen minket sem izgat. Hadd kényszerüljenek bele szegény konfirmandusoktól a többdiplomásokig, hallgatóinktól olvasóinkig mindahányan abba az utcába, ahová beléptek. Ügy kell nekik. Tanulják meg, sajátítsák el a teológiai zsargont s közben felejtsék el, hogy eredetileg mit is akartak, mire is vártak választ. Mindez pszeudo-teológia. Válaszadás arra, amit senki sem kérdezett.
