Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992

1992 / 3. szám - Bízik László: A teológiai gondolkodás szabadsága

BÍZIK LÁSZLÓ: A TEOLÓGIAI GONDOLKODÁS . ..

31

több a mandátumunk. Lehet persze — végül —, hogy egyszerűen nem jára- tódtak még be sem a sajtó, sem a dialógusok csatornái annyira, hogy azokból a különböző artikulációk felismerhetők lennének. Ez esetben azonban nem az-e a dolgunk, hogy bejárassuk azokat?

Az egyes teológiai diszciplínák tanszékek szerinti önállóságát, alapelveit és létjogosultságát minden tudományág már a prolegomenában, az elvi bevezetésben tárgyalja. Azonban a „teológiai gondolkodás, mint olyan” ismérvei éppen az interdiszciplinaritás-jelleg miatt mintha még megfogalmazatlanok lennének. Nem is beszélve arról, hogy az adekvát teológiai gondolkodás nem kizárólag profi teológusoktól: teológus-hallgatóktól és lelkészektől várható el, hanem a felelős laikus rétegtől is, akik a saját munkájukban, szakterületükön ugyancsak profik. S ugyan miért kellene a gondolkodásnak máshogy működnie ott, mint emitt?

A következőkben megpróbáljuk megfogalmazni azokat az alapelveket, amelyek szerint az agyunk jár, amelyeket föltétien tiszteletben tartandónak és figyelembe veendőnek vélünk teológiai jellegű kijelentések tétele közben.

Paradoxicitas

Minden teológiai kijelentés alapvetően tartalmaz bizonyos belső és feloldhatatlan ellentmondást. Másrészről minden teológiai megállapítás alapvetően ellentmondásos helyzetben hangzik el.

Az ellentmondásosság elvi okai magában a kinyilatkoztatásban és annak kizárólag hitbeni megismerhetőségében vannak. Már — a számunkra — legelső források sem primérek, hanem a szentírök hite által motiváltak. E mögé már nem juthatunk el. Az ezt mégis megkísérlő kutatás, volt az akár teológiai, akár krisztológiai jellegű, többnyire zsákutcába került. Az üdvtörténet eseményeiről szóló tudósításokat már Istentől rabul ejtett, Krisztus feltámadásától lenyűgözött hívő emberek írták. „Ezek pedig azért vannak megírva, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia”, írja János (20,31), de rá is érvényes, amit Pál apostol vall: „Hittem, azért szóltam, mi is hiszünk és azért szólunk” (2Kor 4,13). A primér forrás vize azonban nemcsak a hívő individuum, hanem a közeg, a hívő gyülekezet szűrőjén át jut csak el hozzánk. A kutatás újra meg újra ebbe ütközik s e mögé már nem juthat el.

Nem csupán a kinyilatkoztatás születésében, hanem annak értelmezésében is ugyanilyen jellegű ellentmondással találkozunk. Hitünk a kinyilatkoztatásból ered, de a kinyilatkoztatás megértése is már eleve feltételezi a hitet. Egyszerre annak tárgya és alanya. „Hit által értjük meg. ..” ismétlődik oly sokszor Zsid 11-ben, s ez nemcsak az általa ott felsorolt eseményekre igaz, hanem mindenfajta teológiai igazságra.

Ugyancsak az elvi belső ellentmondások közé tartozik — most már a mai hívő embert tekintve — az az evangélikus meggyőződésünk, hogy Isten az embert egyedül az ő kegyelmébe vetett hite, bizodalma alapján ítéli meg, ugyanakkor már ez a hit is az ő munkája. „... Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki ébreszti bennetek az akarást és a cselekvést is az ő tetszésének megfelelően” (Fii 2,13). Ezért tipikus és adekvát ma is ama beteg gyermek apjának felkiáltása: „Hiszek, segíts hitetlenségemen!”

Az ellentmondásosság gyakorlati oka magában a világban, az emberekben