Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Bízik László: A teológiai gondolkodás szabadsága
32 BÍZIK LÁSZLÓ: A TEOLÓGIAI GONDOLKODÁS . . . s gyülekezeteink tagjaiban rejlik. Miközben ugyanis a körülöttem élők döntő többsége számára teljesen nyilvánvaló tény, hogy nincs Isten, én közben mániákusan mondom az ellenkezőjét. A legdrágábbat és legszentebbet, amiért én mindent odaadnék, ingyen kell adnom, de még inkább tukmálnom. Mint egy senkinek-sem-kell-áruval ügynökösködő szerencsétlen handlé. De „ki hitt a mi tanításunknak?”, „szívére se veszi senki, rá se gondolnak” (Ézs 53,1; Jer 3,16). Ugyanezzel az ellentmondással találkozott Jézus is, aki „csodálkozott is hitetlenségükön” (Mk 6,6), és még a feltámadás után is „szemükre vetette hitetlenségüket” (Mk 16,14). Ezekkel az ellentmondásokkal a teológiai gondolkodásnak együtt kell élnie. Az egész paradox helyzetet sem elhallgatni, sem megkerülni nem lehet és kiegyenlítését megkísérelni nem szabad. Ijesztenek a tökéletesen logikus, ellentmondásmentes kijelentések. Megrettenek a szimpla magától értetődések hallatán. Mintha a keresztény üzenet s ez az egész olyan szépen, világosan levezethető és gubanc nélküli lenne, hogy csak a bolond nem látja. Mintha mindent simán meg lehetne magyarázni okos és finom fejtegetéssel, egyik hamis közhellyel bizonyítva a másikat. A keresztény kérügma teljes elidegenítését eredményezi annak ellentmondásmentes szimplifikálása, különösen a világ bonyolultságát, a dolgok ellentmondásait, az események komplex voltát és a jelenségek zűrös komplementaritását naponként elemi erővel átélő mai ember számára. Fallibilitas Vili. Bonifác pápa már a kora középkorban kimondja „Unam sanctam” kezdetű bullájában, hogy a római pápának való engedelmesség az üdvösség feltétele. Később, IX. Pius pápa idejében (1870) fogalmazódott meg a pápai in- fallibilitas, azaz tévedhetetlenség, csalatkozhatatlanság dogmája. Ezzel szemben mi protestánsok valljuk azt, hogy nekünk megadatott a tévedés luxusa és a tévedhetőség szabadsága. Minden ember természetes vágya, hogy gondolatai minél inkább megközelítsék az igazságot. Mindazonáltal a teljes igazság csak olyan titok marad számunkra, mint Krisztus személyének titka, aki magáról mondta: „Én vagyok az igazság” (Jn 14,6). Természetes vágyunk, hogy amit gondolunk, azt hűségesen fejezzék ki szavaink, s így tükrözzék valóságos meggyőződésünket. Hiszen valóban kell lenni átgondolt és szilárd meggyőződésnek, kialakult véleménynek és kikristályosodott álláspontnak. Valóban jó az, ha vannak döntéseink, melyeknek helyes voltához ragaszkodni igyekszünk, elgondolásaink, melyeket keresztülvinni szeretnénk. Elvek, melyekkel egyetértünk, vagy amelyeket elutasítunk. Nem jó a jellegtelenségig mindent egybemosás, a szürke sajátosságnélküliség és szolid unalom. Ellenben helytelennek tűnik számomra az, ha mindeközben tévedhetetlennek gondolom magam. (Nem „elvileg” persze, mert azt azért mégse, de gyakorlatilag igen.) Nem biztos, hogy igazam van. Egyrészt azért, mert bizony „Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az ő utai!” (Rm 11,33 — Károli), s így a mi legéleselméjűbb gondolataink is csupán tapogatózások. Másrészt azért, mert a nyelv, a beszéd, mellyel akár legigazabb gondolatainkat is kifejezzük, torzó. A nyelvfilozófia e vonatkozású felismerései sok segítséget adhatnak sza
