Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Lafferthon Judit: Kik azok a szegények és mi lesz velük?
28 LAFFERTHON JUDIT: KIK AZOK A SZEGÉNYEK . . . nagy számban bekerülnek a szegénységi szint alatt élők közé, mivel munka- vállalási esélyeik a munkalehetőségek csökkenésével leginkább nekik romlanak. A legnagyobb rettenetnek a munkanélküliek számának jelenlegi és várható növekedése látszik. Adatok még nincsenek a munkanélküliség és a szegénység kapcsolatának vizsgálatához. Ügy tűnik azonban, hogy a cikk további részeiben leírandó vitáknak igen fontos pontja ez a kérdés. Ez tehát a „helyzet”. A kép minden, a kérdéssel foglalkozó, szakember (és nem szakember) számára hasonló rajzolatú. A viták nem arról folynak, hogy hol állunk hanem arról, hogy merre menjünk. MERRE TOVÁBB? írásom elején említettem, hogy a tendenciák megítélése szubjektív és a jövő megítélésének függvényekénti hangulatfestést is ígértem. A két dolog igen szorosan összefügg egymással, és a „Merre tovább?” kérdésével. A szegénység kérdéséről leginkább szociológusok és közgazdászok írnak, nyilatkoznak. Mivel azonban az egész társadalmat érintő és érdeklő kérdésről van szó, a publicisztikai írásoknak is jelentős része foglalkozik vele. Ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a jövőre vonatkozó elképzelések legtöbbje vitairat formájában jelenik meg, már képet alkothatunk a nézetek egymástól való távolságáról. Tudom, hogy összemosását végzem az egyes véleményeknek, amikor általában beszélek a közgazdászok, a szociológusok és a publicisták nézeteiről. Mentségemre szolgáljon azonban, hogy most csak a „fő” vonalakat kívánom felrajzolni. A közgazdászok többsége (neveket és konkrét nézeteket egyik tábornál sem említek, mivel a probléma így túlságosan árnyalttá válna. Megpróbálom itt a nézetek metszetét közölni csupán azért, hogy a különbségek érzékelhetőek legyenek. Az irodalomjegyzékben felsorolom a felhasznált forrásokat) a piacgazdaság minél gyorsabb kiépítése mellett érvel. Elismerik természetesen a szegénység létét és a lecsúszás növekvő veszélyét egyes csoportok esetében, de nézetük szerint nincs itt az ideje (ha egyáltalán eljön) a jóléti állam kiépítésének. A gazdaság jelenlegi helyzete nem teszi lehetővé a szegénység problémájának átfogó rendezését, mivel nincs állami bevétel, mely alapja lehetne a redisztribúciónak. A privatizációnak ki kell terjednie a szociális intézményrendszerre is beteg- és nyugdíjbiztosítási rendszer formájában, hogy a gazdaság önszabályozó mechanizmusai érvényesülhessenek. Az irányzat nem zárja ki a leginkább rászorulók segélyezését a gazdaság teljesítőképességének megfelelően. A munkanélküliséggel kapcsolatban vallják, hogy a privatizáció lassúbb volta nem jelenti a munkahelyek megszűnésének lassúbbodását. Végül hangsúlyozzák a kormány felelősségét azért, hogy nem gyorsította a gazdasági átmenet törvénykezését, „azaz nem alapozta meg termelési oldalról, amiből az elosztási oldalon adni lehetne és kellene”. A szociológusok nagy része a jóléti állam kiépítését tartja az egyetlen járható útnak, mondván, nem engedhetjük meg magunknak, hogy más utat válasszunk. Szükség van arra, hogy az állam jelentős jövedelmeket csoportosítson át, kezelve ezzel a társadalmi feszültségeket, melyek az átalakulások hatására várhatóan nőni fognak. A legnagyobb veszélyt nem a strukturális szegénység helyzetének romlása jelenti más társadalmi rétegekhez és saját
