Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 1. szám - Jelenits István: Pilinszky János evangéliumi esztétikája
JELENÍTS ISTVÁN: PILINSZKY JÁNOS EVANGÉLIUMI... 17 tálában az emberi szívről és általában az embernek az elárvulásáról, a Vasgolyó természetéről, a nehézkedésről, mellyel gravitál ellenállhatatlanul valami felé, és így, így épül fel a költészete. Minél bonyolultabb a mondanivalója, annál esendőbb és elhagyatottabb rétegekbe kell leásnia, hogy megfelelő anyagra találjon. Ide ás le, például az emberi kiszolgáltatottságnak, nyomorúságnak, szeretetéhségnek, szeretetvágynak ebbe a világába ás le, és ez a gyerekkori tapasztalat, amit akkor még nem tudott megfogalmazni, ez él tovább, és ennek az emlékei vezetik őt, hogy ezt a szeretetre vágyó elesett embert megtalálja másokban is, azokban is, akik sokkal kulturáltabb körülmények között élnek, akik sokkal inkább megtanulták azt, hogy udvarias mozdulatok mögé rejtsék ezeket az elemi, ősi mélységeket, meg vágyakat, meg kiszolgáltatottságokat magukban, de akiknek az iskolázottságán egy-egy mozdulat erejéig át-áttörnek ezek az ősi emberi tartalmak. Nemcsak azért mertem ezzel kezdeni, mert életrajzának az egyik legrégibb ténye ez a gyerekkori emlék, hanem azért is, mert itt ezt a költői módszert valamiképpen megragadhattuk, ami nem tudatos költői módszer, hanem a született költőnek a saját látásmódja, a saját evangéliumi esztétikája; úgy nézi ezt a valóságot, hogy nem dokumentumot akar írni róla, hanem ennek a segítségével az emberről akar és tud valamit elmondani, és egy látásmódot formál meg magában. * * * Valami hasonló történt meg ezzel a költővel, amikor már ifjúként és már szóra kész és szóra hajlandó emberként, sőt költőként belekerült a világháborúnak a forgatagába. Amikor az egyetemnek a padjai közül elsodorta a világháború, és a visszavonuló magyar és német csapatokkal együtt, kikerült Németországba, és ott átélte a nagy fordulatot, és azután átélte azt a nagy hús- vétot, amikor megszületett a fegyverszünet, a béke, és amikor megnyíltak a haláltáborok, és azután bement oda, illetőleg beszélt azokkal, akik onnan először kikerültek, és úgy mint aki ezeknek a megrendüléseit nem a saját bőrén tapasztalta, de mégis elsőként találkozott velük, amint ott megnyíltak, hát akkor ez a világ, ez a tapasztalatanyag megint csak valami olyasmi volt számára, mint kicsiny gyermekkorában ezeknek az intézeti lányoknak az összekuszált és kiszolgáltatott érzelmi világa. Olvastuk az előbb: „minél bonyolultabb a mondanivalója a művésznek, annál esendőbb és elhagyatottabb rétegekbe kell leásnia, hogy megfelelő anyagra találjon”. A háború, a haláltáborok, az összeomló Németországnak a látványa volt ez a másik esendő anyag, ami a költő számára megnyílt, és ami megint nem azért érdekelte, hogy ezt a maga múlandó valóságában megragadja, hanem azért, mert úgy érezte egészen egyértelműen, hogy az emberről tanult meg itt valamit, amit nem szabad elfelejtenie. És ami nemcsak a háborúnak az utolsó heteire, hónapjaira érvényes, s itt mutatkozott meg igazán megdöbbentően és ugyanakkor felemelően is, de érvényes általában az emberre. A versei közül a legismertebbek, és az iskolákba és a köztudatba is legjobban behatoltak annak idején azok a versek, amiket a háborúról és tapasztalatairól, vagy a közvetlen tapasztalatokról ír. A Francia fogoly, a Harbach, 1944 stb. ezek a költemények. Ezek közül itt kettőt idézünk, nem egészen ok nélkül. Az egyiknek a címe: Ravensbrücki passió. Emlékszünk eri'e a versre, ki ne ismerné ezt azok közül, akik Pilinszkyt olvassák és szeretik. A leghíresebb, legtöbbet emlegetett
