Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 1. szám - Jelenits István: Pilinszky János evangéliumi esztétikája
16 JELENÍTS ISTVÁN: PILINSZKY JÁNOS EVANGÉLIUMI... san fogalmaz. Szinte azt lehetne mondani, hogy olyan fogalmakkal, olyan szavakkal fogalmaz, melyek a lelkiismeretnek a közönséges szavakkal alig megközelíthető mélységeit ragadják meg. Mi az, hogy „Fedő bűnnel sikerült eltakarnom azt az igazit, azt, amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani?” Ezen a ponton, ahol ez a vers a banális hétköznapi tárgyak közül kilép, és lelkiismeretvizsgálattá válik vagy sorsanalízissé lesz, ezen a ponton ez a vers már mindnyájunkról szól. Itt most már nem idegenkedve és bizalmatlanul méregetem ezt a B. I. kisasszonyt, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda, és azt sem tudom, hogy hol van és mi a ménkűnek neki a fésű és a konzerv, és miért olyan nagy baj, hogy eltörött a fésűje, mikor fél fésűvel is lehet fésül- ködni. Ez most már nem izgat többé, hanem egyszerűen elgondolkodom azon, hogy fedő bűnnel sikerült eltakarnom azt az igazit, amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani. Ez a fedőnév a mi belső tapasztalatainkra utal. Mert igenis mindnyájan tapasztaltuk azt magunkban, — akár katolikusok vagyunk és gyónni szoktunk, havonként vagy évenként, ahogy azt az egyház előírja, akár nem vagyunk katolikusok, és nem a gyónásban, hanem máshol, másképpen próbálunk az Isten elé lépni a bűneinkkel —, hogy még a legnagyobb belső tisztaságra törekvés idején is fenyeget minket az a veszedelem, amiről éppen szó van, csak éppen pontosan mi nemigen szoktunk megfogalmazni: hogy vannak olyan bűnök, amiket könnyű megnevezni, amiket talán még elegáns is elkövetni, megvallani, vagy pedig ha nem is elegáns, hanem megszokott, mert mindenki elköveti őket, és akkor besorakozunk a sorba, a bűnbánók közé, amikor ezeket a bűnöket, így magunkról elismerjük, hogy igen, hát ilyenek vagyunk, ilyen az ember. És ezekkel a fedő bűnökkel remekül eltakarjuk azt, amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani. És akkor pontosan a bűnvallomásunk is a bűntudat elől, az igazi belső mélységeink feltárása elől való menekülésnek a nagyszerű és meghökkentő eszköze lesz. És milyen megrendítő ez a mondat, hogy „Bűn az, minek nyomát is sikerül eltüntetnünk”. És akkor ezzel a vallomással zárul tulajdonképpen ez a mélysége, ez az önvizsgálati íve és utána következik az, hogy „Holnaptól ellenállás nélkül, egyenletesen gurulok”. Ez a B. I. kisasszony, most ez a költő, nem tárja fel a leányotthonnak a világát. Nem mondja azt, hogy én 20 évvel ezelőtt gyerekkoromban ott voltam, és ezt láttam, ezt tapasztaltam. A prózai írásaiban vannak ilyen emlékezések, és onnan veszem én is azt, hogy ez az emlékvilág az ő életében fontos szerepet töltött be. Akkor, amikor még gyerekként ezekre az érzésekre igazán reflektálni még nem tudott, és az eszével vagy a szókincsével nem tudott odaigazodni ezekhez, akkor a testével, a bőrével, ha tetszik a szívével, ezeknek az érzéseknek, ezeknek az elárvulásoknak, önvizsgálatnak, lázadásoknak szeretetnek és kiszolgáltatottságnak a pőreségeit átérezte, átélte, és ezeket hordozta magával. És nem ezekről írt. Egy más típusú, hasonló élményekkel rendelkező író úgy ereszkedett volna le ehhez az anyaghoz, hogy dokumentatív erővel megírta volna ennek a gyerekkori emléknek a történetét. Felnőtt ésszel megvizsgálta volna, hogy mi lett a Micsicsákból vagy mi lett a B. I. kisasszonyból azóta, előkereste volna az egykori iskolának a dokumentumait, beszélt volna azokkal a nővérekkel, akikkel azóta nem tudott beszélni. Öt mindez nem érdekli, és nem ezekről beszél, de akkor, amikor szól róluk, akkor ebből a világból, akkor ehhez a földhöz hajol le, és ennek a gyerekkori tapasztalatnak az érzékenységével és az iskolázottságával szól ál
