Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Kulturális figyelő
76 KULTURÁLIS FIGYELŐ szemináriumi keretekben kellene ezzel a témával találkozni. Mi több, a gyakorlatban, életközeiben, lehetőleg megfelelő vezetővel, szupervizor segítségével kellene konfrontálódni, hogy a szerző gondolatai által megszólított olvasó személyiségébe beleszervesüljön, inkorpolá- lódjon a szerzői szándék, hogy ki-ki a saját arcát ismerje fel a tükörben. A mű első gondolati egységében korunk diagnózisát kapjuk, s ezt a diagnózist nincs okunk megkérdőjelezni vagy kétségbe vonni, legfeljebb sajnáljuk, hogy a szűkre szabott keretek nem tettek lehetővé egy még szélesebb körű, még több példát felidéző, még mélyebbre hatoló elemzést. Valóban, korunkra jellemző a katasztrofális egyoldalúság. Az egykor hivalkodóan büszkélkedő racionalitás vészesen megcsonkította ember- és világképünket. A torzságnak köszönhető az is, hogy még az önmegvalósítás egyébként minőségi küldetése is csupán önző, egoista hatalom-eszkallá- cióvá lett. Miközben a ránk erőltetett racionalista világkép szembeállította a tudományt a vallással — döbbenten kell felfedeznünk az elképesztő önellentmondást —, kialakult a tudományba vetett hit, jóllehet a tudomány és az értelem nem hinni, hanem empirikus valóságokra támaszkodva, tapasztalati motivációkkal rendelkezve tudni akar. A hagyományos filozófiai gondolkodás igyekezett a megközelítési módok sajátosságai alapján precízen kijelölni az illetékességi köröket. Ennek a műnek alapvető törekvése viszont az, hogy a kétféle gondolkodásmód között hidat verjen. Arra épül, hogy a vallás egyetemes emberi lényeg, az ember lényéhez közvetlenül hozzátartozó és kikerülhetetlen igény, azaz reális humán szükséglet. Vagyis empirikus valóság, így a tudomány tárgya is. Korunk diagnosztizálásával nincs egyedül a szerző. Ő ugyanakkor az emberi lélek kompenzációs törekvéseire is felhívja a figyelmet. Az egyoldalú racionalizmust hivatott ellensúlyozni a lélektan által felfedezett tudattalan valósága — irracionális dimenzió —, a mindennapok rohanó aktivizmusával szemben a relaxáció lehet kompenzáció, vagy például az elszemélytelenítő anyagiasság valamiképpen mégiscsak indukálta az elfojtott lélek feltámasztását; az egoizmus érdekes ellenszereként tarthatjuk számon a csoportterápiás technikákat. Mindez jele annak, hogy „akarunk” gyógyulni. A felvázolt diagnózis után terápiának is következnie kell, és ebben a tekintetben a szerzőt a jungi gondolkodásmód vezeti. Kiindulási pontja a szerinte korunkra jellemző négy kulcsfogalom: vallásos világkép (a fej dolga), vallásos lelkűiét (a szív ügye), vallási élmény (misztika, elragadtatás), és a vallásos életgyakorlat (Lk 6,43—44: a gyümölcsök). Éppen ezekben a kérdésekben kell nagyon világosan látnunk, hogy a világképből ne legyen ideológia, a vallásos lelkűiéiből rajongás, a misztikus élményből világtól való elfordulás. Mindegyiknek következményeképp az egészséges vallásos életgyakorlat vagy annak groteszk kificamodása az alternatíva. Hogy értőbb lehessen segítség- nyújtásunk a mai ember számára, Sülé szerint a tudományos és vallásos gondolkodásnak kellene összetalálkozniok, egymást nem megszüntetve-kizárva, hanem kiegészítve, sőt segítve. Csak köszönettel tartozunk a szerzőnek, aki roppant világosan és egyszerűen, mégsem bagatellizálva tanít bennünket. S nemcsak az elméleti kérdéseket érinti, hanem példák segítségével betekintést enged a gyakorlatba is, ezzel éreztetve, sejtetve, hogy itt tényleg fontos dolgokról van szó. Behatóan ismerteti Jung lélektani rendszerét; a tudattalan világát, a kollektív tudattalan és a vallás kapcsolatát, a fontos Selbst- problémát. (Ezzel az utóbbi fogalommal kapcsolatban jegyzem meg, hogy a különben lefordíthatatlan „selbst” az „ős- magunk”-kal való magyarítása kitűnő találat.) Természetesen azt is tudnunk