Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. A másodlagos páli levelek
72 VEÖREÖS IMRE: A MÁSODLAGOS PÁLI LEVELEK ján a levél 63 őszén íródott volna Pál római fogsága idején. Egyes kutatók feltételezik, hogy Pál kiszabadult római fogságából, utána még hosszabb misz- sziói tevékenységet folytatott, s egy második római fogság idején írta a Ti- móteushoz szóló második levelet. Ennek ellene mond Lukács, aki az ApCsel utolsó fejezeteiben már világosan úgy ír, mint aki tudja, hogy Pál római fogsága halálával végződött (Diakonia 1991/1. 60.). Vértanúhalála feltehetően 64-ben, a Néró nevéhez kapcsolódó keresztényüldözés idején történt. Az elmondottak nem engedik meg, hogy Pált tekintsük a pásztorlevelek szerzőjének, sem közvetlen diktálás formájában, sem közvetve úgy, hogy Pál a gondolatait szóban közölte amolyan „titkárával”, s az fejtette volna ki őket. A szellemi és teológiai távolság túl világos, s a bennük jelentkező egyházi viszonyok is későbbi korra utalnak (G. Bornkamm). Nyelvezetük és stílusuk egyébként jelentős módon eltér Pál más leveleitől. A pásztorleveleket másodlagos páli leveleknek kell tekintenünk, ez a körülmény azonban nem nehezíti, hanem megkönnyíti megértésüket. A pásztorlevelekből elénk táruló kép megfelel az első századforduló egyházi szituációjának. Nem várják Krisztus közeli vissza jövetelét. Hiányzik a végső jövendő várásának eszkatologikus feszültsége. Megszűnt a keresztény lét dialektikája, a „már igen” és a „még nem” éles kettőssége. A „nyugodt és csendes élet” élése istenfélelemben — ez vált a keresztény élet alapmotívumává (lTim 2,2). A keresztény hit feszítő erejéből „kegyesség” lett, amely nem adja fel ugyan a világtól való különbözőségét, de kirajzolódik a keresztény polgári élet ideálja. Előtérbe kerül az apostoli hagyomány ápolása. Ez az „egészséges beszéd", amelyet meg kell őrizniük és továbbadniuk (2Tim 1,13—14). Az apostoli hagyomány szolgálatában állnak a gyülekezeti tisztségviselők. Ezek: a püspök, a diakónusok, presbiterek. Feladatkörük pontos elhatárolásával nem találkozunk, de jellemző, hogy az utóbbi két hivatalban is a hangsúly az igehirdetésre esik (lTim 3,13 ;5,17). Timóteus és Titusz neve hivatali cím nélkül szerepel. ök az apostoli hagyomány kezesei, és a szóban forgó, Pál által alapított gyülekezetek kiemelt irányítói. Az apostoli szukcesszió, utódlás gondolata még nem vetődik fel, de az egyházi hivatalok betöltése az elődök kéz- rátételével történik, mely a feladat végzéséhez szükséges karizmát, kegyelmi ajándékot közvetíti. Timóteus Pál által részesül benne (2Tim 1,6), de hasonló ment végbe presbiterek által is (lTim 4,14). A pásztorlevelekből kirajzolódó összkép már az alakuló korai katolikus egyház közelségét jelzi (E. Löhse). „Tudd meg, hogyan kell forgolódnod az Isten házában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja” (lTim 3,15). A gyülekezeti élet rendje megszilárdul. Ezt mutatják az istentiszteleti életre vonatkozó utasítások (lTim 2,1—5), a hamis tanítók megfegyelmezésé- ről szóló rendelkezések (Tit 1,10—14). Részletesen leírják a levelek, milyenek legyenek a püspök, a diakónusok és a presbiterek. Útmutatást adnak „Timóteus” és „Titusz” magatartására vonatkozólag. Rendelkezést találunk a magányos özvegyasszonyok gyülekezeti szolgálatáról és erkölcsi feddhetetlenségük szükségességéről (lTim 5,3—10). A püspök és presbiterek „tanításra való alkalmasságára” különösen a gyülekezetekben jelentkező gnosztikus tévtanítás miatt van szükség (lTim 3,2; Tit 1,9). A tévtanítókkal való vita mindhárom levélben ugyanarra a csoportra vonatkozik. Ez az irányzat zsidó törvényeskedést és gnosztikus spekulációkat kapcsol egybe. Etikai rigorizmust képviselnek, tiltják a házasságot, a mérsé
