Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 2. szám - Sulyok Elemér: Kortárs teológusok: Odo Casel
SULYOK ELEMÉR: A MISZTÉRIUM TEOLÓGIÁJA 41 szonylagos bizalmatlanság” (Sympathie profonde et méfiance relative) szavaival jellemezte. Evek múltával azonban mindinkább tisztázódott, hogy Casel teológiai kulcs- fogalma, a misztérium nagyon alkalmas és helyénvaló a keresztény liturgia megközelítésében. A misztérium ugyanis, amint erről Casel is írt: egy érzékelhető jel, mely isteni rendelésre megjeleníti az isteni valóságot, Krisztus mindnyájunkat megváltó művét, és ezzel lehetővé teszi, hogy mi is aktíve részt vegyünk benne, kereszténységünk forrását és lelkiségünk karakterét benne lássuk, belőle merítsük. A misztérium tehát fátyol és valóság, jelölő és jelölt, kinyilatkoztatás és elrejtőzés. Ennélfogva „arréton, ineffabile, kimondhatatlan, nemcsak a szó eredeti értelmében, amely szerint nem szabad kimondani, hanem abban az értelemben is, hogy nem lehet szavakkal kimeríteni. Ezért semmiféle beszéd nem lesz kielégítő erről a témáról. De mert kimondhatatlan, ezért még mindig marad lehetőség arra, hogy valamit mondjunk róla.”4 E szavakkal kifejezett teológiai „ars poétikája” Nemes Nagy Ágnes szavait juttatja eszünkbe: „Ne mondd soha a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatók” Nos, Casel a kimondhatatlant ostromolta, de sohasem a „mond- hatatlan”-t mondta, hanem azt a „valami”-t, ami még mindig megmarad mondhatónak. Tudta, amit a modem hermeneutika intuitív megsejtője, Kosztolányi Dezső így foglalt szavakba: a remekmű „... többet fejez ki hallgatásával, mint szövegével”. Casel azt is megsejtette, amit H.-G. Gadamer jóval később így vet föl: „végső soron mi a nyelviség: híd vagy korlát. Híd-e, amely révén valaki másokkal kommunikál s a másság sodró folyama fölött önazonosságokat épít, vagy korlát, amely határt szab saját önfeláldozásunknak és elzár minket a lehetőségtől, hogy magunkat kifejezzük és közöljük.”5 Továbbá Casel misztériumfogalma arra is alkalmas, hogy magába gyűjtse az általános emberit, s Istenhez emelje azt. Erről Casel így ír: „Általában megállapíthatjuk, hogy a kereszténység mint az emberiség vallásos vágyának beteljesedése, mint a »katolikus«, azaz általános vallása az emberiségnek, szuverén szabadsággal igénybe vesz mindent, amit az emberiség a vallásos formák területén valaha is csak valóban értékeset alkotott. Ha az Egyház aggódva elzárkózna a környező világtól, akkor nem volna már többé katolikus Egyház, hanem csak egy szekta. De ő mindent felvett magába, és így mindent átalakított; olvasztótégelyében megtisztított mindent a túl emberitől, és csak a tiszta aranyat hagyta meg.”6 Meghökkentő tudomásul venni, hogy e gondolatok papírra vetésével együtt a biblikusok hasonló felismerésre jutottak. Jeleníts István a zsoltárokkal kapcsolatban így ír erről: „Az igazi imádság, az Istennek tetsző istentisztelet... nem lebeghet kényesen a hétköznapok, életünk »pogány« vagy profán mélysége fölött, inkább beléjük ereszti gyökerét. Ezekből a »pogány« vagy profán mélységekből nő ki az Egyház liturgiája is — történeti és lélektani értelemben egyaránt —, hiszen épp ezeket akarja Krisztus Istenhez emelni.”7 Casel felfogásában a legtágabb szóhasználatban mindaz misztérium, amely látható valóságban előmozdítja Isten és az ember nem látható egységét. Jelek, amelyekben Isten találkozik az emberrel, és az ember Istennel. Jelek, amelyek titokzatos és rejtett módon „elhozzák” Istent az emberhez, és „elvezetik” az embert Istenhez. Az ember ugyanis, aki bizonyos értelemben maga is „misztérium”, igényli a láthatatlan szent valóság valamilyen fajta
