Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. Az apostolok cselekedetei
VEÖREÖS IMRE: AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI 66 Ezzel szemben Pál hiteles beszámolója szerint az apostolok elismerték Pál pogánymisszióját a körülmetélkedésre és zsidó törvények megtartására való kényszerítés nélkül, csak azt kérték, hogy a misszió anyagilag támogassa a jeruzsálemi gyülekezet szegényeit (Gál 2,1—10). Ebben a tudósításban az apostolokra céloz a következő megállapítás: „Azok pedig, akik tekintélyeseknek számítanak — hogy a múltban mik voltak, azzal nem törődöm —, azok a tekintélyes személyek engem semmire sem köteleztek” (2,6). Nem kétséges, hogy Pál az apostoloktól függetlenül végezte a pogánymissziót, viszont Lukács elbeszélését az apostolok jelentőségéről alkotott felfogása formálta, mert szerinte csak azok adhattak felhatalmazást Pálnak, éspedig általuk megszabott módon, a pogánymisszióra. A valóságos helyzetet világosan mutatja Pál levele (Gál 1,15—19;2,11—16). Lukács az általa felsorolt, po- gánykeresztények részére kötelezőnek minősített, rituális törvényeknek a jeruzsálemi apostoli gyűlés határozataként való feltüntetéséhez valószínűleg egyes zsidókeresztény gyülekezetekben szokásos szabályozást használt fel. Lukács történetének alakításánál szerepet játszott Jeruzsálem (és a jeruzsálemi ősgyülekezet) központi jelentőségének tudata is, amelyről már evangéliumának megismerésénél szóltunk (Diakonia 1990/2. 72). A zsidóság és kereszténység viszonyát az Actában elsősorban a kontinuitás jellemzi. Ebből azonban Lukács más következtetést von le, mint Pál tette. A Jézushoz kapcsolódó eseményekben Isten ószövetségi ígéretének teljesülése ment végbe, s mivel Izrael nem fogadta el Krisztust, a kereszténység Lukács szerint az atyák hitének igazi örököse. Ezért van az, hogy a lukácsi Pál az Actában mindvégig magát hű farizeusnak vallja (26,2—7). A keresztények és zsidók ellentéte, mely végigkíséri Lukács művét, nem két vallás összeütközése, hanem Izrael belső meghasonlása, s ez István védőbeszéde szerint jelen volt a pusztai vándorlás idején csakúgy, mint a próféták üldözésében, és csúcspontra jutott Jézus megölésében (7,39.51—52. — Dóka Zoltán). Ennek a nézőpontnak alapján nyilvánvaló, hogy Lukácsot ábrázolásában nem antiszemitizmus mozgatja, amivel néha megvádolták. A történeti Pál szemlélete azonban más: ő Izrael népét továbbra is Isten népének vallja, mert az Isten „elhívása visszavonhatatlan” (Róm 11,1.29). Lukács vázolt nézőpontjából következik, hogy magától értetődőnek tartja: a fiatal kereszténység fő ellenségei a misszió ellen fellépő zsidók. A zsidóknak a keresztényekkel való szembenállását a feltámadásról szóló prédikációra vezeti vissza. Noha szerinte ez a tanítás megfelel a zsidó reménységnek; Pált is ezért az ősi zsidó tan miatt vádolják (4,2 ;23,6 ;26,1—7;28,20). Valójában Pál a zsidó törvényt elvető tanításáért került összeütközésbe honfitársaival, s ennek az Actában is van nyoma (21,21.28). A lukácsi tudósítás azért is csak saját szemléletét fejezheti ki, mert Jézus feltámadásáról és a holtak vele kezdődött feltámadásáról szóló eredeti páli igehirdetés nem kapcsolható össze a farizeusok feltámadási tanításával. A római hatalom képviselői az Actában a keresztény misszió és annak képviselői iránt következetesen jóakaratot tanúsítanak. A ciprusi helytartó megtér (13,12). Egy másik helytartó elutasítja a Pál elleni vádaskodást (18,12—15). Efezusban a tartomány főtisztviselői között Pálnak barátai vannak, akik óvják (19,30—31). A város jegyzője megvéd keresztényeket téves vádaktól (19,37). Jeruzsálem katonai parancsnoka (23,29), majd Félix helytartó (24,22) s utóda, Fesztusz helytartó is elutasítja Pál elítélését (25,4.16.25). Végül Pál akadálytalanul prédikál római szállásán, noha fogoly (28,30—31).
