Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. Az apostolok cselekedetei
VEÖREÖS IMRE: AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI 65 A 24 beszédből 8 Péteré, 9 Pálé; egyéni különbség nincs köztük, páli színezetet talán két helyen figyelhetünk meg, egyiket éppen Péter beszédében (13,38—39 ;15,6—11). Felépítésük a Lukács korában szokásos prédikációnak felelhet meg. Az adott helyzethez alkalmazkodó bevezetést rendszerint a Jézus életéről, szenvedéséről és feltámadásáról szóló híradás követi, legtöbbször a tanítványok szemtanúságának hangsúlyozásával; ehhez csatlakozik bizonyításként ószövetségi idézet és bűnbánatra szólító felhívás. Pál athéni beszéde a pogányoknak szóló prédikáció modellje. Ebben pogány költőkre való hivatkozás helyettesíti az ószövetségi érvelést (17,22—31). Egyébként az ún. missziói beszédek legnagyobb része zsidókhoz és „istenfélőkhöz”, azaz a zsidó valláshoz közeledő pogányokhoz fordul. Lukács a beszédeket teljesen önállóan alkotja, saját teológiai felfogásának megfelelően, miközben az ószövetségi és zsidó irodalomból szerzett benyomások is közrejátszanak (Pál mi- létoszi búcsúbeszédét — 20,18 és köv. — vö. Józs 23 és lSám 12). István vértanú beszédének nagy üdvtörténeti áttekintése ószövetségi példákat követ; Lukács itt talán egy forrásiratból merít. A damaszkuszi úti „Krisztus-beszéd (26,16—18) hagyományos formuláik felhasználásával Luikács kezéből származik” (Ch. Burchard). E beszéd lényege szerint — mint láttuk — teljesen megfelel Pál saját beszámolójának. Egyébként az Acta beszédeinek Lukácstól való származása nem okozhat bennünk csalódást, ha úgy tekintjük, mint a szerzőnek az általa ábrázolt történeti képbe helyezett bizonyságtételét. Ugyancsak egybehangzó kutatói felismerés, hogy Lukács Pál-képe nem egyezik meg az apostol saját vallomásával és felfogásával. Luikács nem ismerte Pál leveleit, s az Actában általa megjelenített Pál eltér a történeti Páltól. Lukács Pált nagy csodatevőnek és megragadó szónoknak ábrázolja. Pál pedig erőtlenségében látja erejét (2Kor 12,9—10), és beszédével nem váltott ki komoly hatást (2Kor 10,10). Pál az Actában nem veti el a zsidó törvény iránti egykori buzgóságát, csak az abból eredő hamis következtetést, a keresztények üldözését (22,3—4). Pál viszont saját vallomásában élete fordulatát merőben másként jellemzi: „... a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam”; de ezt most „kárnak” és „szemétnek” ítéli Krisztus ismeretének nagyságáért. Hogy kitűnjék: „nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján” (Olv. Fii 3,4—9). A zsidó törvénytől mentes pogánymissziót Lukács Isten történeti vezetésére viszi vissza. Péter így számol be az első pogányok megtéréséről: „Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk is leszállt kezdetben... Ha tehát ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vágyóik én, hogy akadályozzam az Istent?” (11,15.17. — A Szentlélek ajándéka itt a nyelveken szólás). Pál viszont a Krisztusról való evangélium hirdetésénék a törvénytől való függetlenségét teológiai alapon látta lehetségesnek és egyedül követendőnek: „Krisztus megváltott miniket a törvény átkától” (Gál 3,13). „Krisztus [a törvénytől való] szabadságra szabadított meg minket”, amely szabadság magában foglalja az egymásnak szeretetben végzett szolgálatot (Gál 5,1—13. Vö. Diakonia 1989/2. 69—70). Az apostolok jeruzsálemi gyűlésének eredménye Lukács szemléletét tükrözi (15,22—31). Eszerint az apostolok és a jeruzsálemi gyülekezet úgy határoztak Pál és Barnabás pogánymissziója dolgában, hogy zsidó rituális szabályok minimumának megtartása kötelező a megtérő pogányoknak (15,28—29).